Klasszikus asztrológia

Tapasztalatom szerint a partnerkapcsolat messze a legnépszerűbb kérdőasztrológiai téma. Ebben nem látok semmi különlegeset, hiszen az érzelmi kérdések széles rétegeket foglalkoztatnak, mint ahogyan azt a rájuk települt iparágak sokszínűsége is mutatja.

Az első részben áttekintettük az egyik legkorábbi, 379-ben íródott, állócsillagokról szóló töredék tartalmát, amelyet Eleftheriosz Zevelinosz dolgozott bele a „Palkhosz” álnév alatt 1388-ban összeállított gyűjteményébe. Most a következő két részben azt vizsgáljuk meg, mit írt a kilenc osztályba besorolt állócsillagokról.

Szeptembertől megújult formában, élőben és az Interneten is elindul klasszikus asztrológiai alapozó tanfolyamom. Az eddigi kurzusok tapasztalatai, a hallgatók visszajelzései és a legújabb kutatások alapján az anyagot, a tanmenetet és az oktatási beosztást is alaposan átdolgoztam, és várom mindazok jelentkezését, akik szeretnék alaposabban megismerni a klasszikus asztrológiát, így a mindennapokban is kiválóan használható tudásra akarnak szert tenni, de azokét is, aki egyszerűen csak érdeklődnek az asztrológia iránt. A tanfolyam első modulja, a négyszer három órás orientációs előadássorozat ingyenes. Hosszú, személyes hangvételű részletek a „tovább” után.

A blog statisztikáit nézegetve már régen feltűnt, hogy a keresőkifejezések között milyen előkelő helyet foglal el az „állócsillagok” szó. Ezen egyáltalán nem is csodálkozom, minthogy az olvasó joggal várhatja el egy klasszikus asztrológiai blogtól, hogy az állócsillagokról is szóljanak cikkek. Sokaknak ugyanis joggal úgy tűnhet, hogy az asztrológiában a bolygókhoz képest az állócsillagoknak csak afféle mostohagyerek-sors jut: a modern és klasszikus asztrológiai könyvekben néhány odavetett szó található, és mindössze két olyan magyarul is olvasható munka létezik, amely kifejezetten róluk szól.

Az asztrológiai modellek legkitartóbbika a fizikai megközelítés: egy olyan modell, amely valamilyen formában azt állítja, hogy az égitestek hatnak a földi élővilágra, és ez teszi lehetővé az asztrológia működését. A hagyományos modellek közül ez a legújabb (nem számítva ide a 20. században felröppent ötleteket, az első ilyen jellegű megfogalmazásmód ugyanis a 2. századból, Ptolemaiosztól származik. De még egy lényeges dolgot el kell mondani erről a modellről: neki köszönhető az asztrológia bukása.

Miután feltérképeztük, hogy az asztrológiai ítéletalkotásnak milyen eszközei vannak, és hogy ezeket az eszközöket milyen stratégia szerint vethetjük be egy kérdőasztrológiai vizsgálat során, ideje, hogy rátérjek, hogyan néz ki egy hasonló stratégia a születési asztrológiai gyakorlatban.

Az előző részben a születési asztrológia felhasználásának határairól, az alternatívát nyújtó ágazatokról és általánosságban a születési asztrológiai vizsgálatról volt szó. Most az asztrológia eszközeit és az ítéletalkotás stratégiáját tekintem át.

A klasszikus asztrológia születési ágazatáról mostanság elmondható, hogy az egyre népszerűbbé váló kérdőasztrológiához képest viszonylag ismeretlen. Ez magyarázható azzal, hogy a modern radixhoroszkópia által uralt asztrológiai közéletben az újdonságot a kérdőasztrológia jelenti, de legalább ugyanilyen mértékben következik abból a tényből, hogy a klasszikus születési asztrológiával foglalkozók száma valószínűleg még féltucatnyit sem tesz ki. Tehát valószínűleg az ismeretlenségre vezethető vissza az a fel-felbukkanó nézet, mely szerint a modern radixhoroszkópia „a” születési asztrológia, amelyhez különlegességként hozzácsapható a kérdőasztrológia, más néven klasszikus asztrológia. Ám a valóságban a modern és klasszikus ágazatok nem kiegészítik egymást, hanem párhuzamba állíthatók: a modern radixhoroszkópia és a hozzá képest jóval kisebb szerepet játszó mundán- és óraasztrológia nagyjából megfelel a klasszikus születési, egyetemes és kérdő-kezdeményező asztrológiai ágazatnak.

Mindazok közül, akik eljutottak ezen tény felismeréséig, elég sokan érdeklődnek a klasszikus születési ágazat iránt, olvasnivaló azonban kevés akad. Ez az egyik oka annak, hogy egy újabb sorozatba kezdek bele, témául a születéseket választva. Döntésem másik indokához az asztrológia tudományos vizsgálatai környékén újra fellángoló harc szolgáltat muníciót: ahhoz ugyanis, hogy az asztrológia eddigi cáfolatlanságáról szóló tételemet egy újabbal, még provokatívval tetézzem meg, mindenképpen el kell időznöm azoknál a kérdéseknél, hogy mire való a születések vizsgálata, és hogy ezeket a célokat milyen módon éri el. Ám hogy ne kelljen senkinek hónapokat várnia a végkövetkeztetésre, már most leírom a tételt: statisztikai módszerekkel az asztrológia sem nem cáfolható, sem nem bizonyítható. A félreértések elkerülése érdekében: nem azt mondom, hogy nem kell cáfolni vagy bizonyítani, hanem azt, hogy ez statisztika útján kivitelezhetetlen.

Nemrégiben megjelent az első magyar nyelvű könyv, amely az asztrológia tudományos vizsgálatával foglalkozik. Dr. Szabó Szilárd Mi az igazság az asztrológiáról? című munkája első felében az asztrológia társadalmi elfogadottságának kérdését, valamint az elmúlt ötven évben elvégzett asztrológiai kutatásokat tekinti át, a második részben pedig mintegy egy évtized kutatásának első eredményei olvashatók.

Ugyan nem szokásom sem könyvajánlókat, sem könyvkritikákat közölni – erre megvannak a magam okai –, ez esetben azonban kivételt kell tennem: a könyv ugyanis első részében jelen sorok szerzőjétől is idéz (az irodalomjegyzékben a Prokontrán olvasható újraközlésre hivatkozva), a „megszólítottság” pedig arra sarkallt, hogy a könyvről recenziót írjak. Sajnos a formátum nem engedi meg, hogy lábjegyzeteket is beszúrjak, így a megállapításaim alapjául szolgáló hivatkozásokat csak külön kérésre, a kommentek között tudom megadni. (Ezt egyébként máskor is szívesen megteszem.)

Az asztrológia kezdeteit a Nekhepszó és Petoszirisz neve alatt megjelent gyűjtemény kiadásától számíthatjuk, amely az i. e. 2. század végére, de inkább az 1. század elejére datálható. A területeket azonban nem a rejtélyes szerző a semmiből vette, hanem egy korábbi munkára támaszkodott.