Az asztrológia szerves fejlődésének utolsó százada, a 17. század, minden szempontból a kettősség időszaka. A mai kor nagy örömére ekkor válik nemzeti nyelvűvé az asztrológiai irodalom. Az asztrológia utolsó, tiszavirág-életű tündöklését a francia Claude Dariot és az angol William Lilly neve fémjelzi. Angliában, ahol a polgárháború alatt és még néhány évtizedig az asztrológiai művek szabadon megjelenhetnek, több híres asztrológus is működik, így a legnagyobbnak tartott, a kérdőasztrológia területén – főként tapasztalata miatt – kiemelkedő Lilly, riválisa, John Gadbury, illetve olyanok, mint William Ramesey vagy John Partridge. Ezen szerzők jelentősége azonban inkább a mi korunkra nézve tekinthető meghatározónak.

E században a kimagasló elméket már nem az asztrológia, hanem a kortárs, fejlődésnek induló materialista természettudományok foglalkoztatják. Erre a kor asztrológusai kétféleképpen reagálnak. Egyesek, mint Dariot vagy Lilly, visszanyúlnak a korábbi irodalomhoz, és igyekeznek az asztrológia teljességét összefoglalni műveikben. De őket sem hagyja érintetlenül a kor szelleme: noha nem szándékoznak természettudományos státuszt adni az asztrológiának, sokszor behódolnak a kor divatjának, a „racionális” megközelítésnek, ami alatt a feltétlen Ptolemaiosz-hűséget és a vitatható „tudományos” megfontolást kell érteni. Ez utóbbi, amely már a kor természettudománya által megfertőzött szellemben nyúl az asztrológiai hagyományhoz, önkényesen „tudományos” érveket iktatva be a rendszerébe, számos bevált eszközt partvonalra állít. Nem kis szerepe van ebben az egész Európában érzékelhető iszlámellenességnek: a törökellenes harcok időszakában egyre nagyobb szerepet kap az az irányzat, amely a „pogány” arab asztrológusok „agyrémeitől” kívánja megszabadítani az asztrológia építményét. Ez hát az érem másik oldala: míg azon fáradoznak, hogy minél több tudást összegyűjtsenek az elődök munkáiból, kíméletlen tisztogatás folyik egy lélektanilag érhető, de elfogadhatatlan megfontolás szerint.

Lilly munkája, a Keresztény asztrológia jól mutatja ezeket a változásokat. Míg a mű második, kérdőasztrológiai könyve a Bonattin keresztül egészen ar-Ridzsálig visszavezethető, bevált hagyományt tükrözi vissza – az elkerülhetetlen ptolemaizmust leszámítva –, a harmadik, születési asztrológiáról szóló könyvben mellőzi az arabok által kifejlesztett élethossz-számításokat, a részeket, viszont készséggel él a Kepler által kitalált új, tisztán matematikai logikájú eszközökkel, az úgynevezett minor aspektusokkal. Persze nem csoda, hogy a csupán a kérdőasztrológiában őrződik meg a régiek el nem ferdített tudása: a 17. század folyamán az uralkodók egyre inkább a tudomány iránt kezdenek érdeklődni, ezzel együtt pedig kevésbé érzik szükségét udvari asztrológusnak. Ennek folyományaként pedig a gyakorlatban szinte csak a kevés időt igénylő kérdőasztrológia marad meg.

A kor asztrológiája súlyos betegségekkel küszködik. Legyengíti, hogy miután évszázadokig a csillagászathoz kapcsolódva létezett, most magára és világkép nélkül marad. Hiába próbálkoznak egyesek azzal, hogy bevezessék a természettudományok közé, ez az igyekezet hamarosan egyértelmű kudarccal zárul. Nem is meglepő: az asztrológia ugyanis valóban nem tehető olyan értelemben tudománnyá, ahogyan a természettudományok magukat meghatározzák. Ebben az időben viszont a humán tudományok még gyerekcipőben járnak, a „tudomány” – csakúgy, mint sokan ma is szeretnék látni – csak az elméletileg megalapozott, mérhető eredményekkel megközelíthető természettudományt jelenti. Aztán nem kedvez az asztrológiának az erőltetett ptolemaizmus és a nyomában járó kísérletezőkedv, amely nyomán bevált eszközök tucatjait szórják a szemétre. Mindezt pedig betetőzi az, hogy a kiművelt elmék végül elfordulnak az asztrológiától, a nyomukban járó, szerényebb képességű érdeklődők viszont már nem értik meg, így kezükben egyre silányabbá válik.

Mindezen változásokat a legjobban a korszak legjellemzőbb asztrológusán, Jean-Baptiste Morin-en mérhetjük le, akit méltán tart előfutárának a 20. század csillagfejtése. Morin egyszerre testesíti meg magában a kor erényeit és hibáit. Javíthatatlan tradicionalistaként nem anyanyelvét, hanem a latint választja műve, a Francia asztrológia megírására. Kiváló megfigyelésekkel gazdagodva kutatja elődei munkáit, feltétlen Ptolemaiosz-hívő, és éles kritikákkal illeti közvetlen elődeit, legfőképpen Cardanót. Emellett viszont a héliocentrikus felfogást elutasító, bigott katolikus, aki egy alternatív, deista megközelítésű természettudomány megteremtésével próbálkozik. Miután azonban minden téren vereséget szenved, kísérlete nem értékelhető többre – mindenféle, a szintézisben kiemelkedő erénye ellenére –, mint egy groteszk, anakronisztikus próbálkozás.

Érdekes és tanulságos olvasmány ez a Francia asztrológia. Huszonhat könyvre osztott művéből mindössze hat foglalkozik szűkebb értelemben vett asztrológiával; a többiben a protestánsok vagy kortárs természettudósok, mint Gassendi, vagy filozófusok, mint Descartes ellen ágál, saját, teológiai ihletésű kozmológiát épít, és persze elődeivel vitatkozik. A neki nem tetsző elméleteket, mint az arab eredetű technikákat vagy velősen intézi el, vagy hosszasan és kíméletlenül kritizálja. Az asztrológiai művek és technikák magabiztos ismeretét viszont a saját felfogású ésszerűsége oltárán áldozza fel. Ha csak a neki nem tetszőt szórta volna ki, talán máshogy alakul az asztrológia története később. Ám Morin nem állt meg itt: a Ptolemaiosz által mellőzött ágazatok, a kérdő- és időválasztó asztrológia létjogosultságát – mégpedig nem más, mint Cardano nyomán – megkérdőjelezve huszadrangú helyre fokozza le őket, mint amelyek legfeljebb néhány helyzetben használhatók.

Morin műve a csillagfejtési irodalom felé mutat. Zárványként megmarad benne valami az egyetemes asztrológiából, de a munka legnagyobb részét a születési asztrológia teszi ki, amelynek Morin szinte kizárólagos szerepet tulajdonít. Ilyen kezdet után persze nem is meglepő, ha a kontinentális területen az ő nézetei gyökeresednek meg.