Nem csak mostanában találkoztam bonyolult témákat feszegető kérdésekkel; de mintha az utóbbi időben megsokasodtak volna az olyan felvetések, amelyekre válaszolva hosszú-hosszú kifejtésre kényszerülök, és még így sem garantált, hogy beszélgetőpartnereim egyáltalán megértik, hová is akarok kilyukadni.

Az egyik állandóan visszatérő téma az asztrológia és a csillagfejtés viszonya. Jellemzően még a klasszikus asztrológiát ismerő kevesek között is többségben vannak azok, akik kimondva vagy kimondatlanul, de a csillagfejtést is asztrológiának tekintik. Nem értik, miért „bántom” a csillagfejtést, miért mondom, hogy nem asztrológia, miért helytelenítem az Uránusz, Neptunusz vagy Plútó „asztrológiai” felhasználását; szóval hogy miért vagyok ilyen „kirekesztő”. Nagyjából mindig az a végkövetkeztetés, hogy a csillagfejtés is „működik”, tehát szükségtelen a különbségtétel: elég az, ha nem keverjük az eltérő rendszereket, és boldogan élhetünk.

Nem kívánok a „működőképességről” vitatkozni. Hogy miért, arról később lesz szó. Egyszerűen csak szerencsésnek tartom, ha a feketét nemcsak a fehértől, hanem a szürkétől is meg tudjuk különböztetni; ugyanis az asztrológia és a csillagfejtés közötti különbségek elég nagyok ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk a közös elnevezéshez. Ennek pedig semmi köze ahhoz, hogy magát a csillagfejtést hogyan értékeljük. Sőt, ha valaki elég időt tölt a klasszikus asztrológia tanulmányozásával, már csak a presztízse miatt sem akarja, hogy ugyanoda sorolják, mint a csillagfejtéssel foglalkozó horoszkópkészítőket. Ezzel a kijelentéssel nem arisztokratikus felsőbbrendűségi tudatomról akarok számot adni: csak ahogyan a horoszkópkészítőknél sem elvárás, hogy a klasszikus asztrológiáról bármilyen szintű tudást képesek legyenek felmutatni, úgy, azt hiszem, a klasszikus asztrológiával foglalkozók is jogosan kérhetnék, hogy békén hagyják őket mindazokkal a diskurzusokkal, amelyekbe a csillagfejtés extrém népszerűsége miatt belefolyni kényszerülnek. Mint a klasszikus asztrológia tanulmányozóját, roppantul bosszantanak például azok az esetek, amikor a fél- vagy nem-tudás talajáról kiindulva kell valakinek elmagyaráznom egy asztrológiai tényt, miközben folyton szem előtt kell tartanom, hogy vajon milyen tévképzetekhez jutott korábban a magát asztrológusoknak nevező horoszkópkészítők mindenhol olvasható „ezoterikus” megnyilatkozásai révén. És az sem tölt el nagy boldogsággal, hogy az asztrológiával szemben tulajdonképpen kétféle attitűddel találkozom. Az egyik a szkeptikus hozzáállás, amely éppúgy sajátja azoknak, akik mereven elutasítják és áltudománynak minősítik az asztrológiát, mint azoké, akik megértő ábrázattal, de meglehetős távolságtartással és nem kis hitetlenkedéssel hallgatják végig a kérdéseikre kapott válaszokat – hiszen akárhogyan is nézik, inkább tűnik babonának, mint komoly dolognak. A másik pedig a fanatikusan hívő, aki „hisz”, de igazából csak akkor kér asztrológiai tanácsadást, amikor már semmi hasznosat nem lehet mondani. Hitét pedig legtöbbször mindenféle zavaros elképzelések táplálják. – Mindkét esetnél a fő probléma az elégtelen tájékoztatás miatti prekoncepció, egy halom helytelen feltevés és előítélet.

Kezdeném ott, hogy az asztrológia nem ezoterikus tudomány abban az értelemben, ahogyan manapság az „ezoterikus” jelzőt értjük. Semmi keresnivalója a radiesztézia, a kártyavetés és hasonló okkult művészetek társaságában. Az asztrológia ugyanis nem sámánizmus, asztrológusnak nem születünk, legfeljebb addig képezzük magunkat, míg azzá nem válunk – ez pedig kemény munka és tanulás gyümölcse. Persze ahogyan vannak jó és rossz orvosok, úgy vannak jó és rossz asztrológusok is, és nyilván olyanok is akadnak, akik egyszerűen nem képesek elsajátítani ezt a művészetet. Ha valaki veszi a fáradtságot, és végigtekinti az asztrológia évszázadait, rájön, hogy elég komoly emberek foglalkoztak vele, és nem emelt díjas számon hívható csodatevők. Szemben ezzel, a csillagfejtés nyakig az ezoterikus világképben gyökerezik, amennyiben fejlődésről, tudatszintről, karmikus feladatokról és hasonlókról elmélkedik.

Amint már arról szó esett, történeti kontinuitásról sincsen szó. A görög-hellenisztikus, perzsa-arab, középkori és reneszánsz asztrológia egy folyamat egy-egy korszakát képviseli, amelyben a korábbi asztrológusok mindig mértékadónak számítottak, még ha egy-egy asztrológus vitába is szállt elődeivel. Ha megnézünk egy bármely korszakban született, előzményekre is hivatkozó asztrológiai művet, láthatjuk, hogy nem csak a közvetlen elődök munkásságára voltak tekintettel. Például a 17. századi Lilly számára akkor is beidézendő szaktekintélynek számított Ptolemaiosz, ar-Ridzsál vagy Bonatti, ha nem is feltétlenül értett egyet minden megállapításukkal. Tehát – a közfelfogással ellentétben – az asztrológusokat nem az ájult tekintélytisztelet vezette arra, hogy az elődeikre is tekintettel legyenek, hanem annak belátása, hogy az elődök dolgozták ki az asztrológia nyelvezetét, technikáit, és ezen mit sem változtat, hogy kritizálhatók-e bizonyos megfontolásaik avagy nem. Az asztrológia tehát egy több évszázados hagyomány, amely nem folytatódik a csillagfejtésben. A csillagfejtés számára ugyanis az asztrológiai szerzők nem tekintélyek: bármely csillagfejtés-könyvet is vesszük le a könyvesboltok polcáról, még ha találunk is az irodalomjegyzékben klasszikus asztrológiai művet megemlítve – persze kilencvenkilenc százalékban Ptolemaiosz asztrológiai művén kívül semmit –, biztosak lehetünk abban, hogy semmilyen megállapításával nem fogunk a könyv lapjain találkozni. A csillagfejtés tekintélyei 19–20. századi szerzők, vagy pedig olyan „asztrológia”-tanárok, akik több éves-évtizedes tapasztalatot felhalmozása után autoritássá váltak tanítványaik és néhány kívülálló szemében. – Csak megjegyzem, ilyenektől lehet gyakran hallani, hogy az asztrológia nem tanulható meg könyvből. Ez roppant érdekes, hiszen akkor elég érthetetlen, hogy miért írtak terjedelmes asztrológiai könyveket olyan korokban is, amikor akár a legkisebb könyvtár birtoklása is már-már fejedelmi gazdagságot feltételezett. Az asztrológia ugyanúgy megtanulható könyvből, mint bármi más, csak persze ugyanúgy sokkal fáradságosabban, mintha tanári útmutatás is a rendelkezésre állna. Minden történeti érv a mellett szól, hogy az asztrológiát Nyugaton könyvek által közvetített művészetnek kell tekintenünk, nem pedig tanítványról tanítványra átadott ismeretek gyűjteményének. És még valami: tekintve, hogy egyetlen jelenkori klasszikus asztrológia-tanár sincs a teljes tudás birtokában, és az „Asztrológia Teljes Bölcsességének Tökéletes és Hiánytalan Kompendiuma” sem íródott meg, az asztrológia tanulmányozása során célszerű a tekintélytiszteletet mérsékelni, akár élő személlyel, akár valamelyik asztrológiai „nagysággal” szemben érezzük. Persze közben nem szabad elfelejteni, hogy amiben a hagyomány egyetért, az az asztrológia, akármennyire is magasabb összefüggésre vélünk is rájönni. – A csillagfejtés szóban hangoztatja, a gyakorlatban viszont semmilyen tekintettel nincs a történeti kontinuitásra, sőt – ami ennél rosszabb – hihetetlenül gyakran olyan általános asztrológiai kijelentéseket tesz, amelyek csak és kizárólag rá vonatkoznak.

Ha a technikai jellemzőket vesszük szemügyre, találunk közös halmazt, ám itt sem tökéletes az egyezés. Mind az asztrológia, mind a csillagfejtés egy adott időpont csillagászati tényeit rögzítő diagramot használ a következtetései megalapozásához. Ebben kulcsszerepet játszanak a bolygók, jegyek, házak és aspektusok, de az interpretációk között óriási különbségek is felfedezhetők. Bizonyára akadnak olyanok, akik a különbségek helyett inkább a hasonlóságot szeretnék hangsúlyozni, ám megjegyzendő, hogy például a csillagászat is dolgozik bolygókkal és aspektusokkal, mégsem gondolja senki, hogy a csillagászat egy kalap alá vehető az asztrológiával. Hogy példán is bemutassam – megkímélve olvasóimat a definícióktól –, egymás mellé állítom a csillagászati, asztrológiai és csillagfejtési (ez alatt a terjedelmi okokból most csak a hazánkban legelterjedtebb, „tradicionális asztrológia” elnevezésű irányzatot értve, amely viszont sem nem tradicionális, sem nem asztrológia) bolygókat és aspektusokat.

Bolygók: Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz – a csillagászat szerint. Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter, Szaturnusz – az asztrológia szerint. Nap, Hold, Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó – ez pedig a legelterjedtebb csillagfejtési felfogás. Az aspektusok esetében a csillagászatban van alsó és felső együttállás, kvadrát, szembenállás, és bizonyos megfontolások szerint ide sorolható a belső bolygók, a Merkúr és Vénusz keleti és nyugati elongációja is. Az asztrológiai aspektusok a szembenállás, három-, négy- és hatszög-aspektus, és bár a testi együttállás technikailag nem számít aspektusnak, sok tekintetben mégis azokkal együtt kezelendő. A „standard” csillagfejtési „fényszögek” pedig így néznek ki: konjunkció, oppozíció, trigon, kvadrát, szextil, félkvadrát, másfél-kvadrát, félszextil, kvinkunx.

Persze tagadhatatlan, hogy a csillagfejtés az asztrológia eszközeit használta fel, pontosabban, egyes eszközeire épített. De csak hogy egy példát hozzak a lényegi különbségekre: a csillagfejtésben a 6. ház a munka háza, míg az asztrológiában a 6. terület semmilyen körülmények között nem utal a munkára.

Akkor most a célokról is legyen szó. Sokan azt mondják, hogy nyugodtan hívhatjuk a csillagfejtést is asztrológiának, hiszen mindkettő tanácsot ad, mindkettő az egyénről beszél. Eltekintve attól, hogy akkor a pszichológia is asztrológia lenne, illetve hogy ez a megállapítás az asztrológiára csak részben igaz, talán akkor vizsgáljuk meg, hogyan is kell elképzelni ezt a tanácsadást.

A csillagfejtésben a tanácsadás szokásos menete – és most igyekszem egy általános összképet lefesteni, mivel a csillagfejtés elmélete és gyakorlata éppen elég heterogén ahhoz, hogy valaki kivételt találhasson –, hogy az ügyfél elmegy az asztrológushoz, aki elkészíti a „horoszkópját”. (Ez a „horoszkóp” – eredetileg „időmeghatározó”, azaz a felkelő fok, vagyis az Aszcendens – lazán megfelel annak, amelyet az asztrológiában születési képletnek avagy nativitásnak nevezünk. A „radix” szó használata ebben az értelemben hibás, ez ugyanis kiinduló, azaz gyökérképletre utal, amely nem feltétlenül egy születési képlet.) Ekkor pedig attól függően, hogy az ügyfél valami konkrét kérdésre keres választ, vagy csak általánosságban szeretné megismerni a jellemrajzát, az életsorsát és az egészségügyi kilátásait, a szakember részletesebben vagy kevésbé részletesen „kifejti” a horoszkópot. Többnyire ez pontosítással indul: a szülött életsorsának lényegesebb dátumai alapján, fordított prognosztikai, primer direkciós eszközökkel pontosítja a születés „valódi” idejét, amelyet többnyire valamely fizikai aktussal (felsírás, köldökzsinór elvágása) hoznak kapcsolatba. Általános kifejtésnél ezután egy – nem ritkán pszichológiailag bizonytalan talajon álló – jellemrajz következik, az életsorsra vonatkozó konkrét vagy kevésbé konkrét megállapításokkal. A bekövetkezés idejét pedig különböző prognosztikai módszerekkel határozzák meg. Konkrét kérdés esetén viszont egy gyors átnézetet követően azonnal a prognózis következik.

Ha például valaki arra kíváncsi, lesznek-e az adott évben kilátásai házasságra, akkor a horoszkópkészítőnek elegendő felállítani az évi „szolár-horoszkópot”, és szétnézni benne, lát-e valamilyen házassággal kapcsolatos változást. Na most, tisztelet a kivételnek, az ilyen csillagfejtési tanácsadások általában kimerülnek az általánosságokban, a horoszkópkészítők szándékosan vagy megszokásból artikulálatlan, népszerű pszichológiai és/vagy ezoterikus zsargont használnak, és a válaszadásban legalább annyira – ha nem jobban – támaszkodnak intuíciójukra, emberismeretükre, empátiájukra és tapasztalataikra, mint a csillagfejtési szaktudásra. Ez persze nem azt jelenti, hogy a csillagfejtés gyakorlása során senki semmilyen érvényes megállapításra nem képes, csak a személyes kvalitásokat nehezen lehet elválasztani a szakmai ismeretektől, és a csillagfejtés megállapításai objektíven nem vizsgálhatók. (Ha mégis, akkor az ebben a tárgyban végzett tudományos vizsgálatok szerint nem térnek el szignifikáns módon a véletlen találgatás hatékonyságától.)

Most akkor állítsunk szembe mindezzel egy párhuzamos fiktív asztrológiai tanácsadási metódust! Kezdjük ott, hogy az asztrológusi praxis jobban hasonlít egy ügyvédére, mint egy jósnőére. Bizonyára sok utcáról betévedő ügyfél kérdésére kell válaszolnia, azonban a klasszikus asztrológus nyilvánvalóan törekedni fog arra, hogy hasonló szerepet töltsön be ügyfele életében, mint egy háziorvos vagy egy családi jogász. Itt szó sincs arról, hogy valaki azzal kopogtat, hogy „fejtsd ki a horoszkópomat”. A horoszkópkifejtéssel parallel asztrológiai eljárás ugyanis a születési képlet elbírálását jelenti, ami nagyon is bizalmi ügy, és nagyságrendekkel nagyobb munkát igényel, mint egy konkrét „Megvegyem-e ezt az autót?” kérdéssel kapcsolatos tanácsadás. Ez utóbbi esetben ugyanis kérdőasztrológiai technikákat fog alkalmazni, amelyhez körülbelül annyi idő szükséges, mint egy háziorvosi vizsgálathoz. Ha viszont valaki arra kíváncsi, mire számíthat az életben, miről várható, hogy megtörténik vagy nem történik meg vele, és mi az, ahol a sors mozgásteret biztosít, hosszas vizsgálatok szükségesek.

A rövidség kedvéért most csak a csillagfejtés eljárására rímelő kérdésekről fogok írni. Először is, nincs szó bármilyen prognosztikáról pontosítás és legalább vázlatos képletelbírálás nélkül. A pontosítás pedig nem egyszeri alkalom: az asztrológus ideális esetben végigkíséri ügyfelének életét, és közben folyamatosan pontosítja a születési időt. Ez ugyanis a klasszikus asztrológiai felfogás szerint nem köthető egy bizonyos fizikai aktushoz, hanem a tényleges születéshez közeli percekben bármikor megtörténhet, minél pontosabb ismerete viszont nélkülözhetetlen a prognózisok megbízhatóságához. Viszont, meglehetősen jellemző módon, a születés pontos ideje csak a halál időpontjának ismeretében lesz egészen biztos.

Másrészt, asztrológiailag értelmezhetetlen az olyasfajta kívánság, mint a „fejtsd ki a horoszkópomat”, azaz: „beszélj rólam”. Az ilyen ötletekkel előálló ügyfelek jobban teszik, ha keresnek valakit, aki pohárköszöntőt mond erényeiket magasztalva, ugyanis az asztrológiai vizsgálatok célirányosak. Először is, megvizsgálják, ki is az adott ember, azaz hogy „milyen anyagból van?” Milyen fizikai és pszichikai jellemzőkkel rendelkezik? Mi irányítja az életét? Melyek az erősségei és gyengeségei, mely területeken érhet el sikereket az életében, és melyeken nem? Mennyi időt tölthet el mint halandó? Milyen alkati egészségügyi panaszokkal rendelkezik, és ezeket milyen módon lehet ellensúlyozni? Milyen társadalmi elismertségre, milyen vagyoni helyzetre tehet szert? Milyen munkát fog sikerrel végezni? Kikkel fog jól kijönni és kikkel nem? Hány és milyen házasságra, hány és milyen gyerekre számíthat? És miután ezeket a kérdéseket sikerült megfelelően körbejárni, több, egymást segítő prognosztikai módszer segítségével a „mi?” kérdéshez odakerül a „mikor?” is. Egyszóval, egy ember életének térképe kerül elbírálásra, és mindig olyan mértékben, amennyire a szülöttnek erre szüksége és igénye van.

Az egyik legvitásabb kérdés az élethossz meghatározásával kapcsolatos vizsgálódás. Igen, a klasszikus asztrológia segítségével meghatározható, hogy valaki meddig élhet. Élhet, ugyanis az élet olyan, mint egy folyosó, amelynek az oldalán is ajtók nyílnak: nem feltétlenül a folyosó végén található ajtón megyünk ki, ha másképpen döntünk. De nem is dönthetünk bármikor úgy, hogy elhagyjuk a süllyedő hajót: csak az asztrológiailag meghatározott időpontokban érhet valakinek az élete véget. Ám a fordítottja is igaz: ha kifogy az üzemanyag, akkor az autónk előbb vagy utóbb, de meg fog állni.

Az élethossz megállapításáról elég gyakran úgy beszélnek, mint ami nem etikus. Csakhogy itt már megint nem a lényegről folyik a vita. Az asztrológiai tanácsadás ugyanis nem a csillagfejtés gyakorlata, ahol minden feltárt információ arra szolgál, hogy papírra vetve vagy kazettára mondva elvihető árucikk legyen belőle. Manapság, amikor semmitől nem félünk annyira, mint az elmúlástól, nyilván nem akarunk szembesülni azzal, hogy „nem, nem fogod megérni a késő öregséget”. Az asztrológusnak viszont muszáj tudnia nemcsak az élet tartalmát, hanem időtartamát is, ha a szülöttről megfelelő képet akar kapni a tanácsadáshoz. Gondoljunk csak bele: bizonyára másfajta tanácsot ad a szülött teljes életéhez akkor, hogyha már a születéskor eldől, valakiből hosszú életű, öregségében a megbecsültség legmagasabb fokára érkező tudós lesz, vagy egy legendás rocksztár, aki még fiatalon eltávozik az élet sorából. Talán higgadtságra inthető egy Akhilleusz, aki inkább meghal a dicsőségért, mintsem hosszú életet éljen ugyan, de elfeledetten?

Ez utóbbihoz csatlakozik a csillagfejtés és az asztrológia legnagyobb különbsége: az alapfilozófia. Senki sem vitatja, hogy a természettudományos elképzelések és a csillagfejtés ezoterikus meggyőződése között van eltérés. Nos, legalább ekkora az eltérés a csillagfejtés és az asztrológia felfogása között is. Előbbiről most nem fogok szót ejteni, mivel ahány ember, annyi nézet. Az asztrológia alapfilozófiája viszont elég szilárdan abban a felfogásban gyökerezik, amelyet manapság tradicionálisnak nevezhetünk. Remélem, el lehet nekem nézni azt, hogy nem magyarázom hosszasan, mi a különbség a tradicionális és az ezoterikus gondolkodás között, azaz miben különböznek például Plótinosz vagy Jelena Blavatszkaja nézetei; ez ugyanis most messzire vinne a témámtól. Elég annyi, hogy az asztrológia belátja, hogy vannak szükségszerű dolgok, mint például a halál, és nem próbálja ezeket elbagatellizálni. Ugyanígy elfogadja azt is, hogy létezik szabad választás, de ez nem jelenti azt, hogy bárki bármilyen irányba kormányozhatja az életét. Az asztrológia arról is tudomást vesz, hogy az ember nagyobb hierarchiákba illeszkedik. Olyan, mint egy fogaskerék a történelem nagy gépezetében. Pontosan ez az oka annak, hogy az asztrológiai ágazatok közül az embernél nagyobb volumenű történésekkel foglalkozó egyetemes asztrológia foglalja el a főhelyet, még ha középpontjában az Ember is áll. Az asztrológia célja ugyanis az, hogy az ember boldogulását elősegítse, és ez a boldogulás nem azt jelenti, hogy minden tökéletes, hanem azt, hogy megtalálja a helyét a gépezetben. Ha valakinek az a sorsa, hogy áldozat legyen, akkor az a sorsa, és ezen nem lehet változtatni. Régebbi korokban talán könnyebb volt ezt belátni, amikor az ember körül a valódi élet folyt, nem pedig egy mesterségesen kialakított, hazugságokban bővelkedő látszatvilág, amely azzal kecsegtet, hogy bármit el lehet érni, ha valakinek például elég pénze és befolyása van. És ez az asztrológia igazi célja: megmutatni, mely utakon haladhat az ember, és melyek azok a választások, amelyek nem vezetnek sehová. Lehet, hogy megrázó tudni, mi vár ránk életünk folyamán, de nem jobb mégis, mint jelentéktelen életet élni úgy, hogy folyton ugyanazokon a szilárd falakon próbálunk áthatolni, miközben egy másik választás sokkal messzebbre vihetne az élet rögös útján?

Egy neves asztrológus-csillagfejtő írta, hogy a 20. századi csillagfejtés egyik legnagyobb vívmánya az volt, hogy az önmegvalósítás kérdését központi jelentőségűvé tette. Bizonyára igaza van, amennyiben az önmegvalósítás alatt azt érti, hogy az ember megtalálja a boldogulását, megtalálja az életfeladatait. Csakhogy ez nem a 20. század nagy eredménye: a „milyen célra?” mindig a „mit?” után következik. Ha van egy kalapácsom, az még nem egyértelmű, hogy szögek vagy valaki fejének a beverésére fogom használni. Az asztrológia valódi és használható eszközöket ad az ember kezébe, a célokat viszont neki magának kell megfogalmaznia. Az élethossz megállapításának nem az a célja, hogy valakit azzal rémisztgessünk, mikor fog távozni az élők sorából. De például hasznos lehet akkor, ha valaki elérkezik élete utolsó felvonásának küszöbére, és azt akarja, méltó módon alakuljon a végjáték, és ne a halálos ágyán kapjon észbe, mi mindent tehetett volna.

Ezek az asztrológia és csillagfejtés közötti különbségek. Különbség az önmeghatározásban, történeti diszkontinuitás, lényeges eltérések a technikai részletekben, a gyakorlati felhasználásban és az egész felfogásban. Elég nagy az eltérés? Ha nem, akkor állítsunk melléjük más néven nevezett dolgokat. Például a kártyavetés nem tudomány, technikailag és történetileg nem áll kapcsolatban sem az asztrológiával, sem a csillagfejtéssel, de ezoterikus, és hasonlóképpen hozzájuk, divináció. Nevezhető asztrológiának? Nem, mert nincsen köze a „csillagokhoz”. Mégis közelebb áll a csillagfejtéshez, mint az asztrológiához. Aztán állítsuk melléjük a csillagászatot. Történeti kontinuitás? Az asztrológia szemszögéből igen. Tudomány? Igen, a csillagfejtés nem az, az asztrológia pedig a jelenkori tudomány-definíció szerint nem nevezhető annak. Technikai részletek? Mindhárom eléggé különböző, még ha a „csillagok” terén van is némi egyezés. Gyakorlati felhasználás? Egészen más. Folytathatnánk a pszichológiával, grafológiával, akármivel, és azt látnánk, hogy az asztrológia körülbelül ugyanannyira sorolható egy csoportba a csillagfejtéssel, mint bármi mással. Márpedig, ha következetesen járunk el, akkor a kettőt világosan elválasztjuk egymástól.

Aki eléggé ért az asztrológiához és a csillagfejtéshez, az a kettő különbségét többé-kevésbé jól érzékeli. A nézetek persze változóak: van, aki azt mondja, mindkettő „működik” a saját hatáskörében, csak ne keverjük őket; más viszont előszeretettel ötvözi egyiket a másikkal. Az hiszem, ez mindenkinek a magánügye. A különbség viszont tagadhatatlan, és elég nagy ahhoz, hogy külön is kezeljük őket, legalább a megnevezés szintjén. Bizonyára sokan elfogadják, hogy a különbségtétel csupán jelzőkben jelenjen meg, mint klasszikus és modern asztrológia; én viszont ezt nem igazán pártolom. A macskát sem nyávogó kutyának nevezzük, még ha mind a kettő házikedvenc is. Mint írtam, az asztrológiát is szkepszis övezi, holott ennek sokkal kisebb létjogosultsága lenne az asztrológiával, mint a csillagfejtéssel szemben, amely felvállalta az „ezoterikus tudomány” megkérdőjelezhető szerepét, és amelynek gyakorlói sajnos nem ritkán tudományellenes nézeteket hangoztatnak. De hogy az asztrológia a jelenkorban is megvalósíthassa azokat a célokat, amelyekre igencsak szüksége lenne az emberiségnek, át kellene törnie egy falon. Ez viszont a csillagfejtéssel karöltve nem fog menni, mert mindig többen maradnak olyanok, akiket elidegenít az „ezoterikus” és/vagy tudományellenes-tudománykritikus hozzáállás, mint akik az asztrológiával szemben is elzárkózó magatartást vesznek fel. Tehát amíg nem lesz világos a különbségtétel, bármilyen formában is jelenjen meg, addig az asztrológia nem törhet ki a relatív elszigeteltségből.