Az archetipikus megközelítés

Jung a kortárs asztrológusok szent tehene, minthogy egyrészt elismert pszichiáter és elméletalkotó volt, másrészt az asztrológia – vagyis inkább a 20. századi csillagfejtés – iránt is élénken érdeklődött. Az általa bevezetett fogalmak, az „archetípus”, „kollektív tudattalan” és a „szinkronicitás” köznyelvi fordulattá váltak, ám mivel gyakran olyanok is dobálóznak velük, akik nyilvánvalóan nem ismerik jelentésüket, a spirituális megközelítés vizsgálata kapcsán érdemes őket alaposabban körüljárni. Vagyis konkrétan azt a fogalmat, amely az asztrológia értelmezésében kulcsszerepet játszik: az archetípust.

Egyszerűen fogalmazva, az archetípus Jung pszichológiájában egy velünk született, egyetemes beállítottság, amelyre az emberi viselkedés egy alapvonása épül. Ezek az archetípusok sokféleképpen kifejeződhetnek; így a mítoszokban is, ahol az egyes szereplősémák egyes archetípusokkal feleltethetők meg. Ilyen például a szélhámos alakja, aki számos mitológiai történetben megjelenik, mint a szabályokat kijátszó vagy nekik nem engedelmeskedő személy. Ha tehát valaki a görög Hermészre gondol, aki fortélyosan elhajtotta Apollón gulyáját, felfedezheti a szélhámos archetípusát. Eddig tart a jungi pszichológia.

Akkor lépünk át az asztrológia archetipikus modelljére, ha végigjárjuk a következő gondolati utat. Velünk születetten létezik a szélhámos archetípusa, és ez az archetípus bújik meg például a ravasz Hermész mitológiai alakja mögött. Minthogy a görög Hermész a római Mercuriusszal feleltethető meg, a Merkúr bolygót pedig róla nevezték el, a szélhámos archetípusa a Merkúrral is összefüggésbe hozható. Ha tehát a Merkúr bolygó mozgását megfigyeljük, úgy a bennünk rejtőző szélhámos ügyeire is fényt deríthetünk. Egyszerű és meggyőző levezetés, amelyre kimondva vagy kimondatlanul számos pszichológiai és egyéb elnevezést viselő asztrológiai irányzat támaszkodik.

A gondolati utat alaposabban megvizsgálva felfedezhetjük, hogy az archetipikus megközelítés a jó öreg animizmus újrafogalmazása, különben az archetípus, amely egy személyiségjegy és egy belőle származó viselkedésforma, aligha lehetne ráaggatható egy égitestre. (Persze ez esetben a viselkedésformáról is le kell mondanunk, hacsak a fizikai törvényeknek engedelmeskedő merkúri mozgást „trükkösnek” nem akarjuk nevezni.) Az újdonság annyi, hogy a mítosz Hermészét összekapcsolja a vele rokon elnevezésű Merkúrral (őt görögül egyébként is tu Hermu asztérnek, 'Hermész csillagának' hívták), így végre van megoldás a „fent” (a Merkúr, az archetípus „fenti” megnyilvánulási formája) és a „lent” (a „szélhámos” személyiségjegy és viselkedési forma, az archetípus „lenti” megnyilvánulási formája) meghatározására, és megvan a modus operandi is, amely a kettőt összeköti: az archetípus maga.

Ha figyelünk, könnyen kiszúrhatjuk, hogy ez az asztrológusi archetípus-fogalom már jó messze esik a jungi definíciótól. Ott ugyanis egy emberi vonás és annak érzékelhető, viselkedésbeli megnyilvánulása kapcsolódott össze irodalmi alakok valamely vonásával és annak érzékelhető, tettekben való megnyilvánulásával; ezért is kapta a példaként felhozott archetípus a „szélhámos”, és nem a „Hermész” (vagy ezzel egyenértékű) nevet. Hermész ugyanis, bár szélhámos, nem ezzel az egyetlen tulajdonsággal bír; ahogyan bár a billentyűzetemen van dollárjel, ez nem jelenti azt, hogy csak dollárjel van rajta, és végképp nem azt, hogy csak rajta van dollárjel. Szimplán Hermész egyes cselekedetein érhető tetten a „szélhámos” archetípus megnyilvánulása, de ugyanezt tapasztalhatjuk a kisiskoláson, aki a szünetben a szomszéd padjára írja a „hüje” szót. Ebből pedig az is következik, hogy a Merkúr és a szélhámosság összekapcsolása bizony torzít az egyik oldalon.

Az asztrológusi archetípus-fogalom ráadásul egy dolog és másik dolog között nyit kaput a névhasonlóságra vagy efféle kapcsolatra alapozva. Ez annyira értelmes, mint ha a kutyámat római császárnak gondolnám csak azért, mert Nérónak neveztem el. Azok viszont, akik még ekkor sem bírnak leállni a jungi archetípus megerőszakolásával, azt fogják mondani: „hohó, igenis jelentőségteljes, hogy a kutyádat egy római császárról nevezted el, mert épp az archetípus felismerése kényszerített rá, hogy így tegyél!” Érthető? Felismertem, hogy A pont és B pont között kapcsolat van, ezért összekötöttem őket, és onnantól kezdve már tényleg lett. Csakúgy, mint ahogyan Münchhausen báró kihúzza magát a mocsárból a hajánál fogva. (Azt pedig csak zárójelben teszem hozzá, hogy ha valaki azt gondolja, hogy Néró kutyát római császárról neveztem el, csak súlyosbítja a helyzetét. A kutyanév ugyanis az olasz nero 'fekete' szóból származik, amely a latin népnyelvi nigrura vezethető vissza, míg a szabin eredetű Claudius-nemzetség egyik családjának neve, a helyesen rövid e-vel ejtendő Nero szabinul 'erős, szívós' jelentéssel bírt.)

Végső soron a jungi archetípus fogalma tökéletesen eltorzul, amikor a rá hivatkozó asztrológusok a kezük közé kaparintják és kiforgatják eredeti jelentéséből: a bevezetett Merkúr-archetípus és társai a nevükön kívül semmilyen módon nem következnek a jungi felfogásból. Csak hogy példázzam, mire gondolok: a jungi dollárjel-archetípus megjelenik a billentyűzetemen és Dagobert bácsi címerén is, viszont ez nem jelenti azt, hogy a Genius billentyűzetemet és Genius hangfalakat ugyanez a kapcsolat köti össze. A dollárjel a pénz, szűkebb értelemben a dollár szimbóluma, a Genius termékek között viszont a kapcsolat annyi, hogy ugyanaz a cég gyártja őket. (Már ha éppen nem döntenek úgy, hogy USB-re csatlakoztatható elektronikus házőrzőjüket meg Nero néven fogják forgalmazni.)

Egyébként mivel a mondanivalóm szempontjából a másik két jungi alapfogalom, a „kollektív tudattalan” és a „szinkronicitás” vizsgálata nem lényeges, csak röviden érintem őket. A „kollektív tudattalan” a tudatalattinak az a része, amely minden embernél közös, és ebben helyezkednek el többek között az archetípusok. A közfelfogással ellentétben tehát olyan dologról van szó, amely mindenkinek külön-külön van. A „szinkronicitás” ezzel szemben magánál Jungnál sem egyértelmű, így vitatott érvényességű fogalom: elvileg arra a jelenségre utalt vele, amikor két vagy több, egymáshoz okozatilag nem kapcsolódó dolog – ebből egy belső, gondolati esemény – egy időben következik be úgy, hogy jelentésük azonos vagy hasonló; mint például ételre gondolok, és meg is hozzák a pizzát.

Azok, akik a nyilvánvaló képtelenségek ellenére ragaszkodnak az archetipikus modellhez, csak azt bizonyítják, hogy valódi asztrológiai tudás híján az ember hajlamos könnyen elérhető eszközökhöz nyúlni. A pszichologizálás divatos, az ezoteria szintúgy, a kettő metszetében pedig ott található Jung, valamint az ő asztrológia és mítoszok iránti érdeklődése, mitológia-könyvhöz könnyen hozzá lehet jutni, a mítoszkincs csaknem végtelen: mi kell ahhoz, hogy az asztrológiát elárasszák a kvázimitologikus-kvázipszichologikus magyarázatok? Csak bölcsen nem kell arról szót ejteni, hogy ez az archetípus nem az az archetípus, és az olvasók máris ostromolhatják a könyvespolcokat.

Bár lehetne példákat hozni, most ettől eltekintek. Az ok egyszerű: a külföldi „asztrológiai” (csillagfejtési) szakirodalom nagyobbik hányada, a hazainak pedig (egyelőre) csak nagyjából a fele támaszkodik „jungi” (pszeudojungi) alapokra, így ha a kritikát Dávid és Góliát harcához hasonlítanám, még akkor is jócskán elvéteném az arányokat. Egyetlen példát hozok, amellyel egy óhatatlanul felmerült kérdést akarok megválaszolni: ha erőteljesen kiállok a mellett, hogy az asztrológiának semmi köze a mitológiához, miért viselnek a bolygók mitológiai nevet?

Mivel sem a Nap, sem a Hold nem mitológiai nevet visel, az egyszerűség kedvéért maradjunk a Merkúr példájánál! A Merkúr neve akkádul eredetileg Sihtu, azaz 'Ugráló' volt, amely nyilvánvalóan arra utal, hogy rövid ideig látható, és aztán mindig a Nap másik oldalán tűnik fel, azaz vagy napkelte előtt, vagy napnyugta után. Amikor az égi ómenértelmezés, amely az égitesteket az isteni akaratot megmutató jeleknek tekintette, egyre jobban elterjedt és egyre összetettebbé vált, a bolygókat az istenekhez rendelték. Nem teljesen tisztázott, hogy miért éppen a Merkúrt, ezt a nem túl prominens bolygót azonosították a bölcsesség és az írás borszippai istenével, Nabúval, de a késő babiloni ómenértelmezésben Nabú csillaga helyett egyszerűen Nabúnak nevezték.

Ezzel nagyjából egyidőben a görögök is megismerkedtek a babiloni csillagtudománnyal, és a gyenge fénye miatt mindaddig Sztilbón 'Hunyorgó' néven említett égitestnek fokozatosan a babiloni megnevezése terjedt el. Egészen pontosan viszont nem a babiloni megnevezés, hanem annak görög értelmezése: a babiloni Nabúhoz a görög istenek közül leginkább Apollón vagy Hermész hasonlított a hozzá kapcsolt dolgokat tekintve, és így idővel a Hermész csillaga vagy egyszerűen Hermészé (ho tu Hermu) név kiszorította a Sztilbónt.

(Ez az úgynevezett interpretáció azt jelenti, amikor egy valamely társadalom által ismert alaknak nem a nevét veszi át egy másik közösség, hanem egy megfeleltetést alkalmaznak. Például ha egy brit filmben elhangzik egy utalás a Penny Crayonra, amely egy nyolcvanas években népszerű angol rajzfilmsorozat címe és főhőse volt, a magyar szinkronban minden bizonnyal Varázsceruzát fognak helyette használni, mert míg az első a magyar néző számára ismeretlen, így nem jelent semmit, a lengyel rajzfilmre épp elegen emlékeznek ugyanebből az időszakból. Itt ráadásul még a történet is hasonló, noha az angol rajzfilm főszereplője egy kislány, a lengyelé pedig egy fiú. A lényeg, hogy érthető legyen a befogadó számára a szituáció kapcsán. Ugyanígy, egy megjegyzés egy népszerű angol szappanopera, az EastEnders megszállott nézőjére a magyar hallgatóság számára egyből értelmezhetővé válik, ha a szinkronban a Barátok közt című sorozattal helyettesítik. Veszteség vagy nem várt többlet mindenképpen lesz, mert a kettő között vannak különbségek, de legalább mindenki tudja, mire gondoljon. Például ilyen többlet a hermészi ravaszság, amely nem egy Nabú-féle tulajdonság.)

Végül a ma is használatos név a rómaiaktól jött, akik a görög istent Mercurius néven interpretálták, a bolygó nevénél pedig nem bonyolították a helyzetet, hanem egyszerűen azt is Mercuriusnak nevezték, figyelmen kívül hagyva, hogy az utókor esetleg majd azt gondolja róluk, nem tudták egymástól megkülönböztetni az istent és a bolygót. (Egyébként a Hermész-Mercurius megfeleltetés alapja a kereskedelem volt.) Az elnevezésen kívül viszont egészen a 20. századig egyetlen asztrológus sem gondolta, hogy a mitológiának bármilyen szinten befolyásolnia kellene az asztrológiai ítéletalkotást. Akkor viszont jobb híján elkezdtek vele játszadozni, ezzel lépre csalták magát Jungot is, aki olyanokat mondott az asztrológiáról, miszerint az antikvitás pszichológiai tudásának foglalata; holott csak a kortársai, név szerint a teozófusok önkényes értelmezése vezethette erre a meggyőződésre. (Az asztrológia és pszichológia antik kapcsolatairól csak annyit, hogy Ptolemaioszon kívül egyetlen görög szerző sem foglalkozik a személyiség kérdésével. Semmilyen szinten. Ehhez képest igazán megmosolyogtató, hogy a 'pszichológia' kifejezés éppen az asztrológiával is behatóan foglalkozó 16. századi reformátortól, Philipp Schwarzerdtől, ismertebb nevén Melanchthontól származik.)

Azzal, hogy megkérdőjelezzük az asztrológia pszichológiai voltát – valójában a 20. századig, Alan Leo elveszített peréig, és a „jóslásról” a kényelmesebb, veszélytelenebb, és nem utolsósorban jobban fizető „karakteranalízisre” való átállásáig az asztrológiában szinte nem volt semmi pszichológia –, a „jungi asztrológia” utolsó mentsvára is elesik. Ami persze megint csak Jung sajátos értelmezésének köszönheti a létezését.

Jung maga az asztrológiát csakúgy, mint a mitológiát, az archetípusok kivetítésének, projekciójának tekintette. Ahogy tehát a népi képzelet például Hermészt olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amelyek a „szélhámos” archetípusából következnek, és ezeket jeleníti meg a hozzá költött történetekben, úgy Jung az előbb említett hibás kiindulópont alapján azt gondolta, hogy a régi asztrológusok az égitestekre és csillagképekre projektálták ugyanezen archetípusokat. Ha így lenne, akkor sem következne belőle semmi: attól, hogy azt gondolom, egy ritkán látható, fakón hunyorgó csillag a fő ravaszdi, még nem történik semmi sem a külvilágban, sem az elmémben. (Kivéve akkor, ha állandóan nem azt sasolom, és a saját lábamban elbukva bele nem esek fejjel az elvezetőárokba, illetve be nem golyózok kissé a meredt bámulástól, hogy aztán valaki az én marháimat is elhajtsa közben.) Jungot tehát valószínűleg éppen annyiban érdekelhette az asztrológia, mint a mitológia, csak ez esetben nem az antikvitás emberének, hanem kora teozófusainak projekcióit vizsgálta; amely majdhogynem mindegy is az ő szempontjából.

Ehhez képest azok a csillagfejtők, akik Jungot tűzik zászlajukra („Lám, milyen tanult, elismert ember, aki még az asztrológiát is nagyra becsülte!” – tekintéllyel operáló marketingfogás) az asztrológiát arra akarják használni, hogy segítségével a személyiségről statikus és dinamikus szempontból leírást adhassanak; minthogy azonban sem Jung hibás kiindulópontú projekciós elképzelése, sem az archetípus-fogalom önkényes kiforgatása nem biztosít ezen igyekezet számára elfogadható indoklást, a zászlóvivőknek nem marad más, mint hogy megalapozott modell híján pusztán elbájoló képességükre hagyatkozzanak. Ez pedig nem asztrológia, hanem giccs, ahol a szolgáltató pénzéhsége találkozik a kliens igénytelenségével.

Mivel tehát a spirituális megközelítés régi és újabb változata egyaránt zsákutcának bizonyult, legközelebb minden modellek legkitartóbbikát, a fizikai modellt vizsgálom meg.