Az asztrológiának van egy jól ismert, de nagyrészt szőnyeg alá söpört, nyomasztó problémája: a felhasznált házrendszer kérdése. A gond abból ered, hogy az asztrológiai jelzések által érintett életterületet valahogyan meg kell állapítani a képletből, és ehhez a felkelő pontból, azaz az aszcendensből kiindulva fel kell osztani a zodiákust. A felkelő és a vele szemben található lenyugvó ponton, a deszcendensen kívül van még két kiemelt pont: az MC, avagy a pillanatnyilag legmagasabban tartózkodó fok, vagyis az égközép, és a vele szemben lévő IC, az ég alja. Ezek a szemben lévő pontok a képletben két tengelyt alkotnak.

A felkelő és lenyugvó pontot a horizont tengelye köti össze: ha egy bolygó a tengely fölött van, akkor a horizont fölött van, következésképpen elvileg látható; ha viszont alatta, akkor mintegy a föld alatt találjuk. Az ég közepét és alját pedig a meridián köti össze: dél vagy észak felé fordulva ez a fejünk fölött ívelő kör, amely a teret egy keleti és egy nyugati félgömbre osztja.

A probléma az, hogy a képletben ez a két tengely ritkán zár be derékszöget, minthogy a Földről nézve a zodiákus kis túlzással egy kiadós esés utáni, nyolcas formájú biciklikerékre hasonlít, amelyet a tengelyek két-két, többnyire nem egyenlő darabokra vágnak. És ha ez nem lenne elég, a negyedeket még valahogyan harmadolni is kell, hogy összesen tizenkét házat kapjunk: erre pedig számos elméleti és gyakorlati lehetőség adódik. Így aztán léteznek különböző házrendszerek, amelyek ha nem is minden esetben és teljes mértékben, de kizárják egymást. Ez pedig probléma. Méghozzá elég súlyos probléma.

Persze a bizonytalanság nem minden asztrológus számára okoz álmatlan éjszakákat. Nagyon sokan gondtalanul használják az általuk „Placidus-házrendszernek” nevezett felosztási elvet: többnyire egyszerűen azért, mert ezt tanulták, és számukra kielégítően „működik”. Nem mintha számítana, hogy kinek melyik a kedvenc „házrendszere”: a „horarisok” (értsd: reneszánsz stílusú kérdőasztrológusok) a Regiomontanus-, a középkori asztrológiát művelők az Alchabitius-rendszert, a görög vagy indiai asztrológia rajongói az „egészjegyes” felosztást favorizálják, míg a moderneknél több tucatnyi régóta ismert vagy ropogós frissességű rendszer közül lehet választani. Noha mindenki tudatában van annak, hogy a többféle rendszer egyidejű létezése ebben az esetben nem igazán a változatosság gyönyörét jelenti, legtöbben mégsem vesznek tudomást a problémáról, hanem ragaszkodnak a saját favoritjuk „működőképességéhez”, a többit versenyzőt pedig figyelmen kívül hagyják. Vannak persze olyanok is, akik Nagy Sándor módjára egyetlen kardcsapással szeretnék elintézni az ügyet: mint például John Frawley, aki kijelenti, hogy a versengő területfelosztások – a „házrendszer” helyett innentől hadd használjam ezt a kifejezést – olyanok, mint a különböző térképészeti vetületek, amelyek a leképezhetetlent próbálják valahogy leképezni; és ugyanő mondja azt is, hogy vannak használható, és vannak használhatatlan felosztások.

Nagy kérdés, hogy vajon mitől lesz egy Frawley-szerű felfogást valló asztrológus számára egy területfelosztás használható vagy használhatatlan, de gyanítom, hogy arról van szó, melyik „működik” és melyik nem. Más válasz nemigen adódik, mivel a felosztási elvek többnyire – de korántsem minden esetben – ugyanannyira értelmesek geometriai szempontból nézve; ha azonban csupán a használhatóságot nézzük, visszajutunk az asztrológiai szekértáborokhoz, akik zászlajukra tűzik kedvenc rendszerüket, és kikiáltják üdvözítő útnak. Valamikor olvastam, hogy egy konferencián egyszer konkrét verekedésre is sor került, amikor a legjobb területfelosztásról akarták meggyőzni egymást a felek. Akár igaz a történet, akár nem, a probléma neuralgikus pontot jelent az asztrológiában, és ha valaki nem érzi, az csak azért van, mert nem is akarja tudomásul venni.

Ha szeretnénk a kérdésben tisztábban látni, érdemes az asztrológia történetéhez fordulnunk. A történelem az élet tanítómestere – tartja a mondás, és ez fokozottan igaz az asztrológiára. Ha pedig kirándulást teszünk az asztrológia történetének alig ismert tárnáiban, nemcsak azt fogjuk tapasztalni, hogy az asztrológia történetének túlnyomó részében alig féltucatnyi területfelosztást használtak eleink, hanem szembesülnünk kell a ténnyel, hogy a Porphüriosz-, Alchabitius-, Campanus-, Regiomontanus- és Placidus-rendszereknek már a neveinél sem stimmelnek a dolgok. Kezdjük azonban az elejénél, és tekintsük a rendszereket az egyszerűbbektől a bonyolultabbak felé haladva!

A legegyszerűbb területfelosztási módszer az úgynevezett egészalakos területfelosztás. Ebben egy-egy terület megegyezik egy-egy alakkal, és az első területnek azt az alakot tekintjük, amelybe a felkelő pont esik. Ebből egyrészt az következik, hogy a horizont mindenképpen valahol az első és hetedik területen keresztül húzódik, másrészt pedig hogy a meridián lényegében akárhol lehet. – Az egészalakos területfelosztást a görögök használták, az indiaiak a mai napig erre támaszkodnak, a mai korban pedig úgy másfél évtizede kezdték újból felfedezni és hasznosítani.

Ha zavar bennünket, hogy a horizont szinte mindig kettévágja a területeinket, fordulhatunk a következő, egyenlő területfelosztáshoz. Itt a felkelő ponttól kiindulva 30 fokonként veszünk egy csúcsot, és a csúcsok között lesznek a zodiákuson egyenlő hosszúságú területeink. A horizont itt már nem vágja ketté a területeinket, viszont az említett probléma miatt a meridián még mindig szabadon kószálhat.

Ez a rendszer a modern asztrológusoknál az egyik legkedveltebb rendszer, és rajongói előszeretettel állítják azt, hogy ez a legrégebbi. A kijelentés azonban megalapozatlan, még ha Ptolemaioszra és Firmicus Maternusra is hivatkoznak. Az előbbire hamarosan visszatérek; Maternus szövege pedig így szól (Mathesis II 19, 2):

Az első egy terület, {azaz} az a fok, amelyen az időmeghatározó tartózkodik. Ezen a területen található az emberi élet és szellem, ebből a területből ismerhetők meg az egész születés alapvető ügyei, ez a terület attól a foktól, ahol az időmeghatározó van, hatalmát a hátralévő harminc fokig kiterjeszti.

Nem véletlen a suta fordítás, Maternus kézirati hagyománya ugyanis rettenetes. A mondatból hiányoznak a kötőszavak, az idest 'azaz' szócska pedig még a szövegkiadók számára is romlottnak, de legalábbis betoldásnak tűnik. Az sem egyértelmű, hogy vajon az egyenlő vagy az egészalakos módszert ismerteti: ha az egyenlőt, akkor nem érthető, miért „hátralévő” a harminc fok; ha pedig az egészalakosat, akkor miért kell egyáltalán ragozni azt, hogy harminc fokról van szó. Maternusnál nem ritkák az ilyen meglepetések, de még nagyobb furcsaság, hogy egészen az újkorig senki sem foglalkozott ezzel a módszerrel leírás szintjén. A legkorábbi ezzel a metódussal készült ismert képlet egy Bonattinál olvasható, betegségre vonatkozó alkalmi kérdés. Bonatti  ugyan azt állítja, Szahltól idézi, de valójában nem Szahl képlete. És sajnos datálni nem lehet.

Miután ezzel elegendő ennyit foglalkozni, a következő logikus lépés, hogy a meridiánt is belefoglaljuk a rendszerbe, innentől kezdve azonban egyenlőtlen, más néven kvadránsalapú metódusokról beszélünk, szembeállítva az előző két egyenlő  hosszúságú területeket eredményező módszerrel. A felkelő pont, az ég alja, a lenyugvó pont és az ég közepe az 1., 4., 7. és 10. területek csúcsát adja – ezeket a modern asztrológusok amúgy teljesen fölöslegesen római számmal írják –, a negyedekben pedig valamilyen módon két-két további területcsúcsot kell elhelyezni.

Erre a lehető legegyszerűbb módszer az, ha a negyedeket három-három egyenlő részre osztjuk. Az eljárás az újplatonikus filozófus, Porphüriosz neve alatt fut, aki a 3. század végén írt asztrológiai műveket. Porphüriosz Ptolemaioszt magyarázza, rá pedig még egy kicsit várnunk kell. Létezik azonban egy korábbi forrás is: a 2. századi Vettius Valens  is ír róla, és egy ismeretlen, Órión nevű asztrológusnak tulajdonítja.

A primitívnek mondott ekliptikai módszernél némileg bonyolultabb az első vertikálison alapuló, Campanus nevét viselő metódus. Az első vertikális a meridiánra és a horizontra merőleges harmadik sík, amely a látóhatár keleti és nyugati pontját köti össze, miközben áthalad a megfigyelő feje fölött, a zeniten. Ezt az első vertikálist a látóhatár északi és déli pontjain áthaladó főkörökkel egyszerűen tizenkét részre lehet vágni, amely körök azután a zodiákust is feldarabolják. Az elv pofonegyszerű, ha tornához támad kedvünk, akár ki is próbálhatjuk: délnek fordulunk, a vállmagasságig felemelt karokat kinyújtjuk, és máris megvan a horizont síkja; miután pedig a karjainkat harminc fokonként, azaz a derékszög egyharmad részével emelgetjük vagy eresztgetjük, és így beleszeletelünk a levegőbe, meg is van, hogyan kell a vertikális módszert elképzelnünk.

Mint említettem, ezt campanusi módszernek nevezik, vagyis a novarai matematikusnak, a 13. századi Giovanni Campanónak tulajdonítják. Valójában csak egy rajz szerepelt Campano Értekezés a szféráról (Tractatus de sphaera) című művében, amely egy bizonyos Gin Gazul számára inspirációként szolgált. Az albán származású Gazul valamikor a 15. század elején született, és elég asztrológusi hírnevet szerzett ahhoz, hogy Mátyás az 1460-as években udvarába invitálja. Ő azonban maga helyett csak asztrológiai műveit küldte el, és valószínűleg így kerülhetett az általa újrafelfedezett rendszer leírása Regiomontanus kezébe. Egyébként viszont a találmány még csak nem is Gazul érdeme: az eljárást már Herefordi Roger leírta a 12. században. Ő pedig legnagyobb valószínűséggel al-Bírúninál olvashatott róla, aki A csillagászat tudományának al-Maszúdi-kánonja (Al-kánún al-Maszúdi fil-haja val-nudzsúm) című munkájában három rendszert ismertet: az ekliptikai rendszert, amelyet a régieknek tulajdonít; a bevett felosztást (ez a lentebb szereplő diurnális módszer); végül az általa helyesnek tartott metódust, amely az első vertikális módszer.

Éppen az előbb említett Regiomontanus nevét viseli a következő, az első vertikálissal rivalizáló egyenlítői rendszer. Itt a látóhatár északi és déli pontjain áthaladó főkörök az egyenlítőt vágják tizenkét egyenlő részre, amely aztán a zodiákuson is tizenkét területet eredményez. Bár térben nem olyan szép, mint az első vertikális, ez az egyenlítői módszer az időt tekintve jobb megoldás, mivel az idő az egyenlítőn mérhető, és ezt osztja fel egyenlő módon.

Az előzmények után egyáltalán nem meglepő, hogy noha Regiomontanus, vagyis a bajorországi Königsbergből származó Johannes Müller propagálta a módszert, igazából egy 11. századi andalúziai csillagász, Abu-Abdalláh Muhammad ibn Muádz al-Dzsajjáni találmánya, amelyet azután mások is használtak, végül a Bölcs Alfonz kasztíliai király (1252–1284) udvarában készült ókasztíliai nyelvű, később latinra is lefordított gyűjteményben is helyet kapott. Regiomontanus itt találhatta a leírást, és miután meggyőzőbbnek hatott, mint a Gazul által népszerűsített rendszer, ezt használta fel a Vitéz János által megrendelt csillagászati tábláiban a „racionális” módszer táblázatainak elkészítéséhez; ezt Budán fejezte be az Ilkus Mártonként ismert lengyel Marcin Bylica segítségével 1467-ben. A Direkciók és profekciók táblái (Tabulae directionum profectionumque), bár csak évtizedekkel később nyomtatták ki, óriási siker lett: és mivel lényegében egyedül ehhez és a szintén közölt, de kritizált első vertikális módszer szerinti számításokhoz állt rendelkezésre táblázat, a következő évszázadokban szinte minden asztrológus Regiomontanus tábláira támaszkodott.

Ha még nem lett volna elég, két további módszer van, amelyeket széles körben használtak/használnak, és amelyek az egyenlítői módszerhez hasonlóak. Az egyszerűbb változatot Alchabitius-féle rendszernek nevezik a 10. századi iraki asztrológus, al-Kabíszi nyomán, aki Bevezetés az asztrológia mesterségébe (Kitáb al-mudhal ilá-szináat ahkám an-nudzsúm) címet viselő művében tesz róla említést. A módszer annyiban hasonlít az egyenlítőihez, hogy itt is az egyenlítő tizenkét részre történő felosztása érvényesül, vagyis helyesebben az egyenlítővel párhuzamos, a felkelő fokon áthaladó úgynevezett diurnális kört osztja fel az ég északi és déli pólusán áthaladó főkörökkel. A diurnális körön a felkelő foktól a meridián felső metszéspontjáig tartó szakasz a nappali félív, (SAD: semiarcus diurnalis) az alsó metszéspontjáig tartó szakasz pedig az éjszakai félív  (SAN: semiarcus nocturnalis): ezeket harmadolják a főkörök. – A regiomontanusi táblák megjelenéséig ez volt a legnépszerűbb módszer, ahogy például al-Bírúni is adatolja.

Végül a másik pedig a legkedveltebb modern módszer, a Placidus-féle rendszer. Ez tisztán időalapú rendszer, amely a diurnális módszer félíveit nem valamilyen főkörrel osztja három részre, hanem azokat a helyeket keresi, ahol a meridiántól való távolság a nappali, illetve az éjszakai félív egyharmadát, valamint kétharmadát adja. Ebben tehát nem egy, hanem számtalan diurnális körre van szükség, hogy megkapjuk a kellő eredményt.

Mint az köztudott, ezt a módszert Placido Titi (latinosan: Placidus de Titis), egy 17. századi asztrológus népszerűsítette; ez sem az ő találmánya volt, hanem fél évszázaddal idősebb honfitársa, Giovanni Antonio Magini direkciós táblázataiban találta. De még csak Magini sem tehető meg feltalálónak: a rendszert Ibn Ezra írta le először az Elvek könyve (Széfer ha-taamím) című munkájában a 12. század folyamán.

Ahogyan látható, a kavarodás óriási. Az egészalakos felosztás a legrégebbi, de nemhogy elnevezése nincs, létezéséről még húsz évvel ezelőtt sem tudott szinte senki. Az ekliptikai módszer Porphüriosztól kapta a nevét, holott a talán két évszázaddal korábbi Órión dolgozta ki. Az egyenlő mód lehet, hogy nem is volt használatban a 12. századig. A diurnális módszer az arab korban elterjedt volt, elnevezése egyik leírójára, al-Kabíszire utal, és bár többen is kritizálták – így al-Bírúni és Ibn Ezra –, a 15. századig szinte egyeduralkodó volt. A Campanusról elnevezett, al-Bírúnitól származó első vertikális rendszer sohasem tudott gyökeret verni, viszont az al-Dzsajjáni által feltalált egyenlítői módszer propagálójának és névadójának, Regiomontanusnak köszönhetően két évszázadra átvette a vezetést a diurnális módszer előtt. Végül az Ibn Ezrától származó, de csak Placidus népszerűsítése nyomán fokozatosan elterjedő időalapú rendszer vette át a stafétabotot, hogy aztán a híres Raphael-féle efemeriszek (Raphael's Ephemerides) lapjain túlélve a modern asztrológia kedvencévé váljon.

A kérdés csak az, hogy miért történt mindez. Erre keresem a választ a következő részben.