Tudományos vizsgálatok - újratöltve

Nemrégiben megjelent az első magyar nyelvű könyv, amely az asztrológia tudományos vizsgálatával foglalkozik. Dr. Szabó Szilárd Mi az igazság az asztrológiáról? című munkája első felében az asztrológia társadalmi elfogadottságának kérdését, valamint az elmúlt ötven évben elvégzett asztrológiai kutatásokat tekinti át, a második részben pedig mintegy egy évtized kutatásának első eredményei olvashatók.

Ugyan nem szokásom sem könyvajánlókat, sem könyvkritikákat közölni – erre megvannak a magam okai –, ez esetben azonban kivételt kell tennem: a könyv ugyanis első részében jelen sorok szerzőjétől is idéz (az irodalomjegyzékben a Prokontrán olvasható újraközlésre hivatkozva), a „megszólítottság” pedig arra sarkallt, hogy a könyvről recenziót írjak. Sajnos a formátum nem engedi meg, hogy lábjegyzeteket is beszúrjak, így a megállapításaim alapjául szolgáló hivatkozásokat csak külön kérésre, a kommentek között tudom megadni. (Ezt egyébként máskor is szívesen megteszem.)


Közhely, hogy az asztrológia tudományos megítélése és társadalmi népszerűsége között a különbség óriási mértékű. A szerző, miután ezt a körülményt kellő terjedelemben tárgyalta, a független, azaz sem asztrológusokhoz, sem az akadémiai tudomány képviselőihez nem köthető vizsgálatok áttekintése után arra a következtetésre jut (70.), hogy „[ő]k azok, akik a legtöbb eredményt érték el”. Részben ebből a megfontolásból, részben pedig abból a hitvallásból kiindulva, miszerint (72.) „a kutatónak az a dolga, hogy legjobb tudása szerint megvizsgálja a világ azon jelenségeit, melyek valamilyen módon érintik az embereket”, a szerző önálló, magyar személyek születéseit statisztikai módszerekkel feldolgozó kutatási programot hirdet, amelynek eredményeit jelen és a tervezett öt további kötetben közli.

A sorozat megjelent kötetének második részében 4850 születést vizsgál meg a Nap születéskori zodiakális helyzete (elterjedt, de történeti szemantikai szempontból helytelen terminussal: 'jegye') szerint. Ezt a döntést a szerző így indokolja (76.):

Az asztrológia alapvető állítása, hogy a bolygók születéskori helyzete, vagyis a radix analógia szinten meghatározza az újszülött adottságait, egyéniségét, életét, egészségét, párkapcsolatait. Természetesen nem kivétel ez alól a munka és a karrier sem.
(…)
Az asztrológia azt tanítja, hogy bizonyos jegyek a nekik megfelelő követelményeket támasztó foglalkozásokra hajlamosítanak. Tehát például a Kos jegyűekből jó katonák válnak, a Bika jegyűek pedig jól feltalálják magjukat többek között a szépségiparban.
Márpedig, ha ez így van, akkor ennek valamilyen formában meg kell nyilvánulnia. Természetesen senki sem gondolhatja komolyan, hogy, mondjuk, minden Skorpióból nyomozó vagy sebész lesz (…), de azt igenis lehet mondani, hogy egy elegendően nagyszámú és gondosan kiválasztott mintán statisztikailag mérhető eltéréseket tudunk regisztrálni.

Ezt az indoklást a következő megállapításokkal is megerősíti (97.):

Az asztrológiában a Nap a személyiség legfőbb mutatója. Egyfajta belső azonosságot, ideált, igazi lényünket mutatja; azt, amivé válnunk kell(ene).

Végső soron tehát ezekre az indokokra támaszkodik a jelen kötetben az adatfeldolgozás metódusának választott, napjegy alapján történő osztályozás, amely a szerző szavaival (97.) „a legfontosabbnak tekinthető”.

A könyv második része ezeket a vizsgálatokat és a vizsgálati eredményeket tartalmazza. Különböző minták alapján készült grafikonok mutatják be a jegy szerinti eloszlásokat a magyar lakosság körében, nemek szerint, fontosság (hírnév), illetve foglalkozás alapján. A két utóbbi vizsgálati szempont a szerző által megállapított kategóriákon alapul: a fontosságnál hat, nagyjából egyenlő számú mintát tartalmazó, szubjektív kategória található; a foglalkozás szerinti besorolás pedig 16, hasonlóképpen, de kevésbé szubjektív kategóriát ölel fel, amelyből kettő az „egyéb” és a „nem híres” nevet viseli.

Az eredményeket összefoglalva a szerző így fogalmaz (132.): „(…) a minta bármilyen vonatkozását néztem, mindenhol valami markáns eltérést tapasztaltam”. Az eltérések kifejtését követően olvasható, hogy a fontosságot illető, kontrollcsoportot használó vizsgálat statisztikai szignifikancia-értéke több esetben jelentős. Mindezeket a szerző úgy értékeli, hogy meggyőző kiindulási alapot szolgáltatnak a további kutatásokhoz; saját szavaival (135.): „meggyőződésem, hogy eljött az ideje egy új diszciplinának, az asztrotudománynak (astroscience)”.


A könyv ilyen részletes, idézetekkel megtűzdelt bemutatását az indokolja, hogy pusztán a statisztikai vizsgálatok ellen nem tehető ellenvetés, így amennyiben a recenzens a művet kritikai nézőpontnak kívánja alávetni, a gondolatmenet előfeltételezéseit, logikáját, valamint egyes megállapítások megalapozottságát kell alaposabban szemügyre vennie. Ezek között vannak marginális és központi jelentőségűek egyaránt.

Marginális jelentőségűnek tekinthetők azok a vitatható megállapítások, amelyek a vizsgálatok szükségességéről szóló kiinduló tézistől a statisztikai eredmények értékeléséig tartó fő gondolatmenetet érdemileg nem érintik. Ebbe a körbe tartoznak szubjektív jellegű állásfoglalások, mint az asztrológia „misztikus szellemtudományként” való értékelése (19.), vagy az asztrológia besorolása a „függőleges” („jobb agyféltekés, analógiás”) gondolkodási kategóriába (38.), amely osztályozás érvényessége vitatott. Ugyanide sorolható a munkában horary-ként hivatkozott kérdőasztrológiáról szóló rövid részlet, amelyben a szerző felveti, hogy ez a konkrét kijelentéseket tevő ágazat egyszerűbb vizsgálatot tenne lehetővé, később viszont a széles elterjedtség hiányára és az azt figyelmen kívül hagyó asztrológusok számára hivatkozva a további tárgyalásától eltekint (38.). Ezek az apró részletek, valamint a 76. oldalról származó, fent olvasható idézet egyértelművé teszik, hogy a szerző a vizsgálata tárgyául választott asztrológia alatt az egyébként idézett Baktay által „csillagfejtés” névvel illetett, Magyarországon a legelterjedtebbnek mondható irányzatot érti, amely a 19–20. századi teozofikus asztrológiából fejlődött ki.

Ezt felismerve a marginális, ám objektív szempontból megkérdőjelezhető kijelentések előfordulása érthetőnek tekinthető, miután ezek a csillagfejtés irodalmának tévedéseit visszhangozzák. Ide sorolhatók az ilyen kijelentések: „eredetileg hermetikus bölcseletként induló asztrológia” (10.); „[az asztrológia a] mitológiából táplálkozik, és rokonságot mutat a pszichológiával, sőt meglepő módon a kozmológiával és a szubatomi világ törvényszerűségeivel foglalkozó modern fizika szemléletmódjával és fogalomrendszerével is” (10–11.); „[a] Varázsfuvola például tökéletes megfogalmazása az asztrológia szimbólumrendszerének (…) [h]asonlóképpen Az ember tragédiájában is (…) követhető, hogy hol, mikor, melyik alapanalógia megélése válik aktuálissá (…)” (25–26.); „Hermész Triszmegisztosz törvénye (…) az asztrológiában azt jelenti, hogy az élet minden területén (…) megvannak azok a konkrétumok, amelyek az egyes bolygókhoz (…) kapcsolhatók” (39.). Ezen kijelentések többsége természetesen a csillagfejtés szempontjából indokolható, ez azonban csak abból a két tényből következik, hogy a csillagfejtés alapvető laza artikuláltsága miatt diszciplínán belül is többféle a posteriori magyarázattal tud előállni, illetve hogy inspiratív forrásait tekintve szubjektíven, heterogén módon válogat.

Végül hasonlóképpen marginális jellegű az a megállapítás is, amely ennek a recenziónak megírásához vezetett. A 27–28. oldalon egy szkeptikus és egy „asztrológusi” vélemény összevetését követően a szerző így fogalmazza meg a konklúziót (28.): „mindkét fél azt mondja, hogy nincs szükség újabb vizsgálatokra”. Ez a következtetés több szempontból is sajátos: a szkeptikusi vélemény az akadémiai tudomány képviselői által elvégzett vizsgálatok áttekintését követően mindössze azt jelenti ki, hogy az asztrológia teljes mértékben téves; a klasszikus asztrológia álláspontjából kiinduló recenzens pedig ezzel szemben azt állítja, hogy a vizsgálati eredmények a klasszikus asztrológiára nézve nem jelentenek semmit, mivel nem rá irányultak. (Csak a pontosság kedvéért: a csillagfejtést tekintve a recenzens teljes mértékben osztja a szkeptikus véleményt.) Mindezekből azonban sehogyan sem következik a szerző által levont konklúzió.


Ezen marginális megállapítások egymás mellé állítva rávilágítanak arra, hogy a szerző az asztrológiát definiálatlan módon közelíti meg: miközben nyilvánvalóan a csillagfejtés megállapításait használja fel, a szkeptikus véleménnyel szemben antitézisként egy klasszikus asztrológiai állásfoglalást helyez. A vizsgálat középpontjába állított csillagfejtés alacsony szintű artikuláltságából következőleg pedig központi jelentőségűnek tekinthető problémák sorozata adódik. A laza artikuláció okait és következményeit tézisekként így lehet felsorolni:

1. A csillagfejtés azt állítja, hogy a bolygók állása és egy újszülött testi és nem-testi adottságai, valamint sorsa között összefüggés van. Ezt a tételt egyetlen elfogadható modellel sem tudja illusztrálni, ennek hiányában pedig a kijelentés megalapozatlannak tekinthető.

2. A csillagfejtés tíz „bolygóval” és tizenkét „jeggyel” dolgozik, de nem képes magyarázatot adni arra, hogy miért éppen ezt az eszközkészletet használja fel, és miért éppen a saját maga által megállapított kereteknek megfelelően értelmezi egyes elemeit. Ezért a kiindulási alapként használt eszközök kiválasztása önkényesnek tekinthető.

3. A csillagfejtés a születés idejében vett időt vizsgálja, amikor a bolygók jegybeli helyzetét megállapítja, azonban nem tudja elfogadható magyarázattal alátámasztani, hogy miért éppen a születési idő alkotja következtetéseinek alapját. Ezért a kiindulási alapként használt időpont kiválasztása önkényesnek tekinthető.

4. A csillagfejtésnek az 1–3. tézisben leírt kiindulópontjai a történelmi és genetikus elődjére, a klasszikus asztrológiára vezethetők vissza, de annak sem modelljét és indokait nem örökíti tovább, sem pedig belső koherenciáját nem tartja fenn. Ennek következtében a csillagfejtés artikulációja alacsony fokú: egy bolygóállásnak többféle, egymást kölcsönösen kizáró jelentőséget is tulajdoníthat, amely interpretációk közül művelői szubjektív módon választanak.

5. A csillagfejtés művelői az 1–3. tézisben megfogalmazott kritikát azzal hárítják el, hogy az ezekkel a feltételekkel végzett munkát ők többnyire eredményesnek találják. Miután azonban a vizsgálatok az eredményességet nem tudják reprodukálni, ezek inkább tekinthetők a 4. tézisben leírt eljárás következményének, amennyiben a nem kellőképpen lezárt környezetben az egyéni teljesítmény és egyes pszichológiai tényezők összességükben szubjektíve eredményesnek tekinthető válaszokat adnak.

Az utolsó tézis megállapítása a jelenlegi vizsgálatra is igaz. Noha célkitűzése szerint a csillagfejtés álláspontját kívánja igazolni, míg egyes eredményei valóban alátámasztják a csillagfejtés kijelentéseit, mások olyan eredménnyel zárulnak, amely ezekkel nehezen egyeztethető össze. A két kategória között az eredmények harmadik csoportja is megtalálható: ezek olyan eredmények, amelyek csak a csillagfejtés laza artikulációja miatt tekinthetők megerősítő érvényűnek.

A csillagfejtés kijelentéseit alátámasztó eredménynek tekinthető, hogy a fontosság 1. kategóriájában szignifikánsan sok a Kos jegyű egyén, és míg a Szűz a „szex és erotika” foglalkozási kategóriában a legritkább, úgy a Halak a „pap” kategória leggyakoribb, de nem szignifikáns jegye. Ellenben nehezen lehet a csillagfejtés tanításaival összeegyeztetni, hogy a nők körében tapasztalható leggyakoribb jegy az Oroszlán, a sportolók esetében a Halak (miközben a legritkább a Skorpió), a tudósoknál pedig a Szűz fordul elő a legritkábban. A harmadik csoportba tartoznak az olyan eredmények, mint a fontosság 1. kategóriájában szignifikánsan sok Vízöntő és a 6. kategóriában gyakori Bika.

A csillagfejtés megállapításaira alapozott vizsgálat a kijelentéseket csaknem azonos számban erősíti, mint cáfolja, így érthető a szerző további kutatások iránti igénye. Ráadásul azt is ki kell emelni, hogy a kontrollcsoporthoz képest szignifikáns eltérést mindössze a fontosság 1. kategóriájában kiemelten szereplő Kos és Vízöntő jegyek mutatnak, amely eredmény csupán részben támasztja alá a csillagfejtés kijelentéseit; miközben a Kos jegy a legalsó, 6. kategóriában is előkelő helyen található.

Mindez úgy összegezhető, hogy a szerző a csillagfejtés előfeltevéseiből indul ki, azonban kevés olyan eredményt hoz, amely a csillagfejtést kifejezetten igazolná, miközben több olyan eredményt kap, melyek kifejezetten nehezen egyeztethetők össze a tanokkal. A leginkább meggyőzőnek tűnő bizonyítás, a Kos napjegy hírnévvel való összefüggésének meggyőző erejét rontja, hogy ugyanez a jegy a hírnévskála legalsóbb pontján is gyakori. Továbbá nem lehet elmenni azon tény mellett sem, hogy a csillagfejtés irodalmában gyakran olvasható az a megállapítás, mely szerint a horoszkóp vizsgálatából nem derül ki, ki mennyire lesz híres.

A szerzői gondolatmenet központi, ám támadható része ez alapján így összegezhető. Az alapfeltételezés abból áll, hogy a Nap jegye a legfontosabb. Ez a kijelentés a csillagfejtésből származik, azonban míg a Nap szerepeltetése sok szempontból érthető, úgy a csillagfejtés adós marad a válasszal azokra a kérdésekre, hogy a Nap útját miért tizenkét részre osztja fel, miért az általa választott kiindulóponttól és módon teszi ezt, miért tulajdonít nekik bizonyos jelentőségeket, és miért éppen azokat. A szerző ezt az önkényes osztályozást használja fel, eredményeivel viszont csaknem ugyanannyiszor mond ellent a csillagfejtésnek, mint ahányszor megerősíti azt. A bizonyító erővel rendelkező eredmények pedig a többi eredménnyel összevetve és a csillagfejtési nézetek figyelembe vétele mellett ellentmondásos értékűek.

Lehetséges tehát, hogy az új asztrotudomány kialakításához nem elegendő a csillagfejtést ha nem is kifejezetten cáfoló, de kifejezetten meg sem erősítő eredmények alapján végrehajtott felületes reform, hanem maga a kiindulópont, a „bolygók a jegyekben” kategorizálás kiinduló koncepciója is alapos felülvizsgálatra szorul.