Klasszikus asztrológia

László Levente (Osthanes) asztroblogja: szakmai anyagok, cikkek, vélemények, reakciók a hamisítatlan klasszikus asztrológia témakörében laikusoknak és tanoncoknak.

Társoldal

A fizikai megközelítés

2009.06.16. 12:07 Osthanes

Az asztrológiai modellek legkitartóbbika a fizikai megközelítés: egy olyan modell, amely valamilyen formában azt állítja, hogy az égitestek hatnak a földi élővilágra, és ez teszi lehetővé az asztrológia működését. A hagyományos modellek közül ez a legújabb (nem számítva ide a 20. században felröppent ötleteket, az első ilyen jellegű megfogalmazásmód ugyanis a 2. századból, Ptolemaiosztól származik. De még egy lényeges dolgot el kell mondani erről a modellről: neki köszönhető az asztrológia bukása.

Noha a mai ember gondolkodása számára az egyik legkézenfekvőbb magyarázatnak tűnhet, hogy az égitestek „hatnak”, és ez a „hatás” az asztrológia alapja, a próbálkozások ellenére mindeddig nem sikerült erre a feltételezésre egy időtálló modellt felállítani. Az első elméletalkotó Ptolemaiosz volt, aki szerint az éterben mozgó égitestek, amelyek maguk az empedoklészi tűz, levegő, víz, föld elemeiből állnak, mozgásba hozzák a Földet és a rajta található élőlényeket alkotó őselemeket, így ebből származnak az asztrológiai hatások. Ptolemaiosz maga példaként a Nap útjának és az évszakok változásának, valamint a Hold helyzetének és az árapály jelenségének összefüggését hozza fel. (A harmadik példa az égitestek mozgása és az időjárás változása közötti párhuzamra utal, ez azonban csak akkor egyértelmű, ha az égitestek mozgása alatt légköri jelenségekre gondol, amelyek nem tartoznak az asztrológia körébe.)

A ptolemaioszi modell Arisztotelész kozmológiájára épül, amely a görögöknél sohasem vált igazán népszerűvé, viszont az arabok a 9. századtól egyre hangsúlyosabban építettek rá, és aztán arab munkák fordítása révén a középkori Európában is domináns nézet volt. Magát az elvet a 9. századi asztrológus, Abu-Maasar fejtette ki bővebben, aki munkásságának döntő szerepe volt abban, hogy az arisztotelianizmus gyökeret vert Európában.

Az idő azonban eljárt a modell ilyen jellegű megfogalmazása felett. A példákban említett jelenségekről kiderült, hogy teljesen más okokra vezethetők vissza: az évszakok a napsugarak beesési szögének és a megvilágítás időtartamának változása miatt alakulnak ki, az árapály pedig a Hold gravitációs vonzásának következménye. Ezen a két, fizikailag magyarázható jelenségen túl más egyértelmű természetes kölcsönhatás nem is igazán mutatható ki, kivéve a napszél hatását a Föld mágneses terére, amely viszont az asztrológiában ismeretlen napfolt-tevékenységgel függ össze. Bizonyítékok híján tehát ez az érvelés puszta elmélet, és ha hozzávesszük, hogy a négy elem tana (beleértve az étert is) természettudományos szempontból már régen megdőlt, úgy nem túlzás azt állítani, hogy az elmélet meg is cáfolódott.

Mint írtam, a középkori Európában ez volt a domináns elmélet, amelyen az első repedések már akkor megjelentek, amikor a geocentrikus világképet felváltotta a héliocentrikus, Ptolemaiosz rendszerében ugyanis a bolygók őselemekkel való megfeleltetése geocentrikus modelljéhez igazodott. Ezt a problémát ismerte fel Johannes Kepler, aki 1602-ben megírta Az asztrológia biztosabb alapjairól (De fundamentis astrologiae certioribus) című munkáját.

Kepler téziseiben egy újfajta asztrológiai megközelítést vázol fel. Miután megvizsgálja a Nap és Hold fentebb említett hatásait, arra a következtetésre jut, hogy az asztrológiai hatásoknak a bolygók egymáshoz viszonyított elhelyezkedéséből kell következniük „sugárzás” révén. Ebben a modellben az alakoknak, területeknek, méltóságoknak és más asztrológiai faktoroknak semmilyen szerep nem jut. Kepler élete hátralevő részében ezt a bolygók harmóniájáról szóló tanítást próbálta részletesebben kidolgozni.

A modell óriási problémája, hogy benne a klasszikus asztrológiai eszközök túlnyomó többsége értelmetlenné válik. Ha tényleg valami sugárzásról van szó, akkor csak az számít, hogy ezek a sugárzások milyen oldalról és intenzitással érik a Földet, és a hatások hogyan keverednek. Maga a sugárzás mibenléte is problematikus: a napsugárzás hátterében álló elektromágneses sugárzás ilyen volumenben csak a Naptól érkezik, a többi égitest esetében a gravitációs vonzáson kívül más a jelenlegi fizikai modellek szerint elképzelhetetlen.

A ptolemaioszi modell megroppanása, és a Kepler által kidolgozott alternatíva tarthatatlansága vezetett oda, hogy a 17. századtól kezdődően a tudósok az asztrológiát egy magyarázó modell nélküli, bizonyíthatatlan, így komolyabb érdeklődésre érdemtelen dolognak kezdték tartani, és ez a hozzáállás máig kísért; a változás annyi, hogy a 19–20. században a egyes tudománytörténészek mégis elkezdtek iránta érdeklődni, és többé-kevésbé komolyan is vették, de nem mint valós tudományt, hanem mint kultúrtörténeti jelenséget.

Mindazonáltal a égitestektől érkező felfedezetlen „sugárzás” a 19. században még úgy-ahogy elmehetett olyan feltételezésként, amit esetleg kutatni érdemes, ezek a kutatások azonban eredménytelenül zárultak, és az alapján, amely irányban a 20. század fizikája halad, ilyen jelenség felfedezése egyre valószerűtlenebb. Ha tehát eltekintünk attól, hogy egyes modern asztrológiai könyvek minderről tudomást sem véve továbbra is homályos értelmű megjegyzéseket tesznek sugárzásokra, a gravitációs vonzás az egyetlen eshetőség, amely a fizikai megközelítés számára megmarad.

A szkeptikusok ezt jól tudják, és ha lehetőségük van rá, nem is hagyják ki, hogy ne utaljanak a szülésznő újszülöttre gyakorolt gravitációs vonzására, amely jóval nagyobb, mint egy távoli bolygóé. Ezt a tarthatlan állapotot egyes elméletalkotók azzal próbálják kiküszöbölni, hogy úgy érvelnek, nem az emberre, hanem a Földre gyakorolt gravitációs vonzás számít. Ilyen jellegű megközelítést alkalmazott Bányai Mátyás, aki 1992-ben megjelent Az asztrológia járatlan útjain címet viselő könyvében felvázolt egy elméletet.

Szerinte a bolygók (ide sorolva a Napot és a Holdat is) egyfajta gravitációs oszcillátorok, és az általuk keltett, változó intenzitású gravitációs vonzás az asztrológia lényegi összetevője. Ezt Newton gravitációs törvénye, illetve az érzékelés pszichofizikai törvénye (amely szerint az ingerület egyenesen arányos az inger logaritmusával) alapján számszerűsíti is. Ezek az értékek azt mutatják, milyen mértékű ingerületre lehet számítani az egyes bolygók gravitációs vonzása következményeként: minél nagyobb az érték, annál erősebb a „hatás”

Bányai munkája alapján éppen másfél évtizede én is végeztem számításokat, amelyek meglepő eredménnyel zárultak. Megdöbbentő például, hogy az egyes bolygókhoz tartozó értékek között mekkora különbség van: például az első két helyen szereplő Nap (22,5) és Hold (20,3) között 10^2, azaz százszoros a különbség. A harmadik helyen álló Jupiter (19,5) már ezerszeresen gyengébb vonzást gyakorol, mint a Nap. A további vizsgált bolygóértékek átlagosan így alakulnak (az egyes szélső értékeknél bolygók között gyakran van átfedés): Vénusz (17,3), Szaturnusz (17), Mars (15,9), Merkúr (15,8), Uránusz (15,6), Neptunusz (15,3) és Plútó (11,2). A lista végén álló Plútó és Nap között tehát a különbség 10^11, vagyis százmilliárdszoros.

A meglepetés viszont nem is itt jön, hanem akkor, ha más égitesteket is vizsgálunk. A kisbolygók közül több olyan is akad, amelyeknél az átlagos érték meghaladja a Plútóét: a Cerészé (12,4), Vesztáé (11,9), Pallaszé (11,7) és Hügieiáé (11,2); de szorosan utána is több égitest található: az Eunomia (11), Davida (10,9), Interamnia (10,9), Júnó (10,9) és Erisz (10,8). Ráadásul ennél a nagyságrendnél már egyes csillagok is megjelennek: például a Toliman (11,7) és a Szíriusz (11,4), de a sort lehetne folytatni, noha a látványos csillagok közül sokan lemaradnak, mint például a Spica (9,2), amelyhez már a Nemzetközi Űrállomás (9) is felzárkózik.

Amint látható, a lista elemeihez tartozó értékek között gigantikus különbségek vannak, és például ezen az alapon a modern asztrológusok által többnyire figyelmen kívül hagyott Cerész sokkal jelentősebb lenne, mint a fontosnak, sőt megkerülhetetlennek kikiáltott Plútó. Felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon milyen érték alatt válik érdektelenné egy égitest gravitációs vonzása. Vajon a Plútó képezi az alsó határt? Akkor miért nem az Erisz? De ha akármelyikük is, akkor miért esnek ki olyan jelentős állócsillagok, mint a Spica (amely a Szűz csillagkép legfényesebb csillaga), vagy akár az Órión övén található egyik, sokszor emlegetett csillag, az Alnilam (8,3), amelyhez képest már a Nemzetközi Űrállomás is nagyobb vonzerőt gyakorol?

Az igazi probléma azonban mégsem az égitestek listájával kapcsolatos, hanem azzal a ténnyel, amit fentebb említettem: hogy az ilyen jellegű fizikai modellben az égitestek horizonthoz és egymáshoz viszonyított helyzetén túl minden más asztrológiai faktor érdektelenné válik. Nincs értelme tovább Kosról és Bikáról beszélni, mert ezek nem léteznek, csupán a Nap útjának önkényesen felosztott részei. Nincs tehát zodiákus, csak kozmikus keresztek, háromszögek és más konfigurációk. Lehet, hogy ebből a megfontolásból kidolgozható egy alternatív asztrológia, az viszont csak nagyon távolról fog hasonlítani akár a klasszikus, akár a modern asztrológiákra.

Értelmes, a mai természettudományos világképpel összhangban fizikai modell a klasszikus asztrológiára tehát nem állítható fel. Ebből az is következik, hogy sugárzásról, hatásról nincs értelme beszélni asztrológiai diskurzusban, hacsak valaki nem akar nevetségessé válni. A modern természettudományos és egyéb elméletek (relativitáselmélet, kvantummechanika, informatika stb.) asztrológiára való alkalmazásáról szóló elképzelések még kezdetlegesek, így ezekről nem alkotható vélemény, bár várható, hogy ezek alapján is a hagyományostól merőben eltérő asztrológiai rendszer vázolható csak fel. A fizikai megközelítés tehát újabb zsákutca.

Egyetlen modell marad: ez az időalapú megközelítés, amelyről a sorozat befejező részében fogok írni.

Szólj hozzá!

Címkék: asztrológia ptolemaiosz ptolemaizmus kepler bolygóhatások

A bejegyzés trackback címe:

http://astroblogia.blog.hu/api/trackback/id/tr841188256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.