Klasszikus asztrológia

László Levente (Osthanes) asztroblogja: szakmai anyagok, cikkek, vélemények, reakciók a hamisítatlan klasszikus asztrológia témakörében laikusoknak és tanoncoknak.

Társoldal

Csillagok, csillagok 1.

2009.06.28. 16:15 Osthanes

A blog statisztikáit nézegetve már régen feltűnt, hogy a keresőkifejezések között milyen előkelő helyet foglal el az „állócsillagok” szó. Ezen egyáltalán nem is csodálkozom, minthogy az olvasó joggal várhatja el egy klasszikus asztrológiai blogtól, hogy az állócsillagokról is szóljanak cikkek. Sokaknak ugyanis joggal úgy tűnhet, hogy az asztrológiában a bolygókhoz képest az állócsillagoknak csak afféle mostohagyerek-sors jut: a modern és klasszikus asztrológiai könyvekben néhány odavetett szó található, és mindössze két olyan magyarul is olvasható munka létezik, amely kifejezetten róluk szól.

Egyikük Vivian Robson (1890–1942) Fixed stars and constellations in astrology (Az állócsillagok és csillagképek az asztrológiában) című, először 1923-ban megjelent munkája, amelyet Szepesi János a német nyelvű kiadást felhasználva ültetett át magyarra és adott ki 1990-ben sokszorosított, majd 2001-ben rendes könyvformában. Az, hogy a német szolgált a fordításban közvetítő nyelvként, sajnos nem előnyére szolgál a magyar változatnak (bár a helyzet korántsem annyira súlyos, mint az idézett szerző-kiadó 1998-ban kiadott Ptolemaiosz fordításánál, ahol egy görög változat humanista latin fordításának német nyelvű kiadása volt a magyar alapja, így Ptolemaiosz egyébként is rettentően nehéz szövege lényegében értelmezhetetlenné torzult). Robson munkája angolszász nyelvterületen alapműnek számít minden hibája ellenére.

A másik állócsillagokról szóló, elérhető munka Dubravszky László (1905–1999) Állócsillagok az asztrológiában című műve, amely az életmű-sorozat részeként jelent meg 1999-ben. Dubravszky a hazai modern asztrológia prominens alakja volt, írásai alapján pedig a legigényesebb magyar modern asztrológusnak tartható. Állócsillag-könyvét német munkákra támaszkodva írta meg, de saját elméletet is kialakított: ez a csillagok „hatásosztályokba” való besorolása.

A két mű forrásait tekintve azonos tőről fakad: mindkét szerző számára Ptolemaiosz jelenti a kiindulópontot, ezenkívül viszont nagyban támaszkodnak a klasszikusnak nem éppen nevezhető 19. századi szakirodalomra. Ezzel egy jelentős időszak, a kései görög, arab és középkori asztrológia teljesen kimarad a szórásból, noha asztrológiai klasszicizmusnak éppen ez a kor nevezhető. Miután manapság már jóval több elérhető forrással rendelkezünk, mint a 19. század angol vagy német asztrológusai, megkísérelhetjük feltárni az állócsillagokról szóló torzítatlan, autentikus hagyományt.

Azt hiszem, a legegyszerűbb, ha az állócsillagok témáját egy korai, mégis valamennyire átfogó forrás, egy „bejárati szöveg” felől közelítjük meg. Erre a célra legalkalmasabbnak az a 379-ben, Rómában íródott szöveg tűnik, amelynek szerzőjét a szakirodalom egyszerűen Astrologus anonymus anni 379 (a 379. év névtelen asztrológusa) néven emlegeti; ennek oka az, hogy a műben szereplő megjegyzéseken kívül semmit nem tudunk róla. Igazából azonban nem is egy önálló munkáról van szó, hanem egy „Palkhosz” nevű szerző Asztrológiai könyv (Apoteleszmatiké biblosz) címet viselő gyűjteményének 135–137. fejezetéről. Hogy ennek mi a jelentősége, arra majd később visszatérek.

A három fejezetből Az állócsillagok elhelyezkedésének következményei (Apoteleszmata tész tón aplanón aszterón epokhész) címet viselő első hirtelen a dolgok közepébe vágva azt mondja, hogy ha egy születésben a Hold az ismert fényes állócsillagok egyikével azonos fokon áll együtt, főleg, ha még az ekliptikának ugyanazon oldalán is találhatók (tehát ugyanúgy északi vagy déli szélességgel rendelkeznek), akkor „a születéseket naggyá, fényessé, nagyon híressé és tehetőssé teszik”. Ugyanígy „elismert, tettrekész, vezetésre termett, szerfelett tevékeny és gazdag, város- és vidékszerte ismert és félt” szülötteket eredményez az, ha egy fényes csillag az időmeghatározón, illetve felkelésben található, vagy az égközépen és más sarokponton található; a szülöttre pedig leginkább azon vidékeken vár kiemelkedő sors, ahol fényes csillag mind az égközépen, mind pedig felkelésben látható.

A szöveg eddig elég világos, csupán az a feltűnő, hogy kifejezetten gondot fordít arra, hogy az időmeghatározón való tartózkodás mellett megemlítse az együtt felkelést. Ennek a körülményeskedőnek tűnő fogalmazásnak az lehet az oka, hogy míg a bolygók többé-kevésbé mindig közel vannak az ekliptikához (azaz a szélességük alacsony), úgy a csillagok az egész éggömböt beborítják, és közülük a nagy szélességgel rendelkezők inkább akkor jönnek számításba, amikor éppen kelnek. Például 2000-ben az Algol ekliptikai hosszúsága 56° 10′ volt (ez a Bika 27. fokának felel meg), de mondjuk Budapestről nézve a Vízöntő 15. fokával kelt együtt! Az adott földrajzi szélességen soha fel nem kelő vagy cirkumpoláris (soha le nem nyugvó) csillagoknál ráadásul nem is lehet együtt felkelésről beszélni, míg ekliptikai hosszúságuk továbbra is megadható. Ebből tehát az következik, hogy az állócsillagok közül a zodiákus övén belüliek számítanak bolygókkal és sarkokkal való együttálláskor, a zodiákuson kívüliek azonban csak akkor, ha éppen felkelnek, delelnek, lenyugszanak, vagy alsó kulminációban vannak.

A szöveg folytatása leírja, hogy a csillag elhelyezkedése miként számít. Ha a születéskor egy zodiakális csillag az időmeghatározón vagy az égközépen található, avagy egy extrazodiakális csillag felkelőben van vagy delel, akkor ez a szülötteknek jó szerencsét ígér már fiatal koruktól és saját hazájukban. Ha azonban a lenyugvó ponton tartózkodásról vagy tényleges lenyugvásról van szó, akkor a jólét inkább külföldön és közepes életkorban várható, „és fényes házasságot ad, valamint kivételesen gazdag örökséget”. Ha pedig az égaljon vagy alsó kulminációban található egy fényes csillag, a szerencse és jólét idős korban érkezik, és a szülöttek befektetésekből húznak hasznot, valamint a haláluk is visszhangot vált ki. Ezek a megjegyzések megfelelnek a sarkok és az életkorok közötti párhuzamoknak, az általános szabályt pedig a szöveg azzal mondja ki, hogy ha valaki egy fényes csillag felkelésekor – ide értve delelését, lenyugvását és alsó kulminációját is –, illetve sarokponton vagy a Holddal együtt való tartózkodásakor születik, akkor élete is fényes és elismert lesz.

A folytatásban a szerző a csillagok összetételéről elmélkedik, amely hasonló a bolygókéhoz, így nem elég csak a bolygókkal foglalkozni, hanem az állócsillagok is vizsgálandók. Névtelenül hivatkozik olyan elődökre, akik ezzel a témával foglalkoztak, végül azt írja, hogy a következő táblázat minden kellő adatot tartalmaz. Ez a táblázat azonban a kéziratokból hiányzik; ezért egy pillanatra érdemes a szöveg felderítését felfüggesztenünk, és kicsit a kontextusról is szólni.

Mint írtam, a tárgyalt részlet egy Palkhosz nevet viselő szerző munkájának egyik fejezetében olvasható. Több, egymáshoz eléggé hasonló kézirat is fennmaradt, ezek pedig minden kétséget kizárólag a római Biblioteca Angelica 29-es számú kódexében olvasható szövegről lettek lemásolva. Ezt a kódexet többen írták, legnagyobb részét egy bizonyos Eleftheriosz Zevelinosz másolta 1388-ban, aki Joannisz Avramiosszal (valószínűleg Eleftheriosz mestere) együtt a 14. századi bizánci asztrológia jelentős alakja volt. Nagyon valószínű, hogy a szóbanforgó „Palkhosz” Eleftheriosz művészneve, miután semmilyen más forrásból nem ismert, kivéve azt az Abu-Maasar műveiből készült feldolgozást, amelyben  a balhi illetőségű Abu-Maasar Dzsaafar ibn Muhammad ibn Umar al-Balhi mint „Balhból származó fordító” (arabul tardzsumán al-Balhi, görögül herméneutész Palkhosz) szerepel; ezt egyébként Eleftheriosz ugyanebbe a kódexbe másolta. A „Palkhosznak” tulajdonított munka tehát Eleftherioszé, és miután tudjuk, hogy Eleftheriosz nemcsak másolta, hanem szerkesztette is szövegeit, a 379-ből származó értekezés olvasásakor figyelembe kell vennünk, hogy egy ezer évvel későbbi feldolgozás fekszik előttünk, amelyben könnyen lehetnek észrevehetetlen betoldások. De erről később; most térjünk vissza a szöveghez!

A hiányzó táblázatra vonatkozó magyarázatok után, melynek kapcsán a szerző említi, hogy az adatokat a könyv írásának idejére, Olybrius és Ausonius consuli évére (innen a datálás) számította ki 100 évenként 1 fokot véve precessziós rátának, ahogyan azt Ptolemaiosz írja, elkezdődik a lényegi rész, az állócsillagok jellegének ismertetése. A szövegben 28 állócsillag szerepel, amelyeket a szerző kilenc csoportra oszt jellegük alapján. (A szerző a fejezet végén 30 csillagról számol be, és hogy közülük kihagyta a Rómában nem látható Canopust. Valahonnan tehát egy csillag kimaradt.) Ezek a manapság használatos nevek és Bayer-nómenklatúra szerinti jelölésük szerint:

  • vénuszi és merkúri csillagok: Spica (α Vir), Vega (α Lyr), Fomalhaut (α PsA), Deneb Adige (α Cyg) és Alphecca (α CrB);
  • jupiteri és marsi csillagok: Regulus (α Leo), Arcturus (α Boo), Altair (α Aql) és Antares (α Sco);
  • jupiteri és szaturnuszi csillagok: Rigel (β Ori), Alnilam (ε Ori), Menkalinan (β Aur), Rukbat (α Sgr), Algol (β Per);
  • marsi csillagok: Sirius (α CMa) és Pollux (β Gem);
  • jupiteri és merkúri csillagok: Északi Serpenyő (β Lib) és Castor (α Gem);
  • marsi és merkúri csillagok: Bellatrix (γ Ori), Procyon (α CMi), Betelgeuse (α Ori) és Alpheratz (α And);
  • jupiteri és vénuszi csillagok: Toliman (α Cen) és Acamar (θ Eri);
  • szaturnuszi és vénuszi csillagok: Denebola (β Leo), Zosma (δ Leo) és Alphard (α Hya);
  • marsi és vénuszi csillag: Aldebaran (α Tau).

A csillagok jellegének leírása után a fejezet végén a szerző arról ír, hogy az állócsillagokra vonatkozó tudást saját kutatásai alapján szedte össze, és ez igen lényeges, miután sok olyan kiváló születés van, ahol a fények rosszul állnak, így a nagyság nem magyarázható mással, mint állócsillagok jelzéseivel. Ezek után megemlékezik azokról az elődökről, akik ezzel a témával foglalkoztak (ez Eleftheriosz beszúrásának tűnik), majd a fejezet véget ér.

A következő részben a csillagok jellegéről írottakat vizsgáljuk meg közelebbről.

2 komment

Címkék: asztrológia állócsillagok palkhosz

A bejegyzés trackback címe:

http://astroblogia.blog.hu/api/trackback/id/tr511193944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

miskui 2009.07.01. 21:30:34

α Cen sem látszik Rómából mégis benne van a felsorolásban, miért?

Osthanes · http://www.osthanes.hu 2009.07.02. 17:10:37

@miskui:

Rómából tényleg nem, de Alexandriából igen.
A 30 csillagból álló lista (amely itt 28 csillagot tartalmaz, miután a szerző a Canopust szándékosan kihagyta, egy másik pedig a hagyományozódás során kiesett a szövegből) Ptolemaiosz hasonló listájára vezethető vissza, aki a Phaszeisz tón aplanón aszterón (Az állócsillagok fázisai) című munkájában 15 első és 15 második nagyságrendű csillagot sorol fel. A különbség annyi, hogy Ptolemaiosznál szerepel a Canopus, viszont a Zosma (δ Leo) helyett a Déli Serpenyő (α Lib) és a Capella (α Aur) áll. Ptolemaiosz Alexandriában végezte megfigyeléseit, a névtelen szerző pedig talán nem adaptálta a listát teljes következetességgel.