Meglehetősen nehéz feladat az asztrológia kezdeteiről, korai történetéről írni. Ennek oka egyrészt az, hogy az i. sz. 1. századot megelőző időszakból nem maradtak fenn teljes asztrológiai munkák, másfelől pedig az, hogy a kezdetek leírása nagyban attól függ, honnantól kezdve beszélünk asztrológiáról. Ez utóbbi kérdést nehéz megválaszolni: szükség lenne az asztrológia meghatározására, tehát annak elkülönítésére, mi nem asztrológia, illetve mi még vagy már nem az; de ehhez a történeti áttekintés elkerülhetetlen. A problémát most gyalogos módon igyekszem megoldani: egyelőre azt a meglehetősen egységes rendszert nevezem asztrológiának, amely a leghosszabb időn keresztül viselte ezt a nevet. A pontosabb meghatározásra majd a történeti áttekintést követően, annak tükrében kerül sor.

Az asztrológia egy technikai jellegű tudomány, amely a csillagos égboltot vizsgálja, hogy abból a földi élet bizonyos dolgaira következtessen. Eszköztárába tartoznak a látható égi objektumok, a hét bolygó és a csillagok, továbbá olyan, testszerű anyagi formában nem látható helyek és pontok, mint a jegyek, házak, holdcsomópontok vagy az úgynevezett részek. Ezeket az elemeket felhasználva az asztrológus egy speciális diagramot készít, és ez képezi a következtetései alapját, amennyiben az asztrológia eszköztárához tartozó jelzéseket az adott ügynek megfelelő, szabályszerű megfontolások alapján, analitikus és szintetikus módon elbírálja.

Az asztrológia történetét legtöbbször Mezopotámiával és Egyiptommal kezdik. Az a probléma, hogy azok a megfigyelések és következtetések, amelyek ezekről a vidékekről ismeretesek, még nem tekinthetők asztrológiának. Vannak csillagászati észlelések, és vannak ez alapján készült gyűjteményes ómen-értelmezések, ezek viszont nem alkotnak olyan rendszert, mint az asztrológia. Többnyire elszigetelt jelzések értelmezéséről esik szó, ebben pedig vajmi kevéssé különbözik a sokféle jóslási rendszer gyakorlatától. Egy példa: „Ha Niszen hónap első napján a Nap felkeltekor vörös, mint a fáklya, fehér felhők szállnak föl előtte, és keletről fúj a szél, akkor a hónap 28. vagy 29. napján napfogyatkozás lesz; a király még ebben a hónapban meg fog halni, és fia lép trónjára.” A csillagászati megfigyelések időjárási jelenségek leírásával keverednek, a jóslatok pedig általában az egész országra, ritkábban a királyra vagy a trónörökösre vonatkoznak.

Az asztrológia előzményeiből, a mezopotámiai és egyiptomi csillagászatból, az asztrális ómenértelmezésekből és misztikából több lépésben, fokozatosan, ám minden bizonnyal a görög filozófia hatására nyerte el kidolgozott formáját. Ehhez fontos történelmi változások kellettek: Egyiptom perzsa meghódítása i. e. 525-ben, Nagy Sándor világbirodalom-alapítása 331-ben, és ezt követően a görög kultúra elterjedése, a hellénizmus időszaka. A 4–3. században a görögök megismerkednek a babiloni és egyiptomi elő-asztrológiával: a hagyomány úgy tartja, hogy i. e. 280 körül a babiloni Béroszosz asztrológiai (azaz ómenértelmező) iskolát nyitott Kósz szigetén. Ám ha a későbbi irodalmat nézzük, az asztrológia egyiptomi előzményeit mintha kissé jobban hangsúlyoznák: a legrégebbi műveket mitikus személyeknek és egykorvolt királyoknak tulajdonítják. Lehetséges, hogy a 4. és 2. század között többféle asztrológia is kialakult, amelyekben különböző súllyal szerepeltek egyiptomi, babiloni, perzsa és görög elképzelések; és az is eléggé belátható, hogy kezdetben az asztrológiát valamiféle titkos, beavatottaknak szóló tanként adták tovább. Ez utóbbiban persze semmi különös nincs: a művészetek és mesterségek, az orvostudomány annak idején szintén belső körben, főként családon belül hagyományozódott.

Úgy tűnik, hogy a legnagyobb hatást a későbbiekben a főként egyiptomi ihletésű asztrológiai felfogás gyakorolta. Több tucat iratot tulajdonítottak olyan személyeknek, mint Hermész Triszmegisztosz, az egyiptomi Thot isten hellénisztikus alakja, Aszklépiosz, aki eredetileg a legendás orvos, Imhotep; legfőbb helyen viszont az a gyűjtemény áll, amelynek állítólagos szerzői Nekhepszó fáraó – i. e. 670 tájékán uralkodott ilyen nevű király – és főpapja, Petoszirisz. Ez a terjedelmes munka, amely végső formáját még i. e. 150 előtt nyerte el, volt az asztrológia alapműve századokon keresztül; tulajdonképpen ezt lehet az első, minden szempontból asztrológiai munkának nevezni.

Az asztrológia történetét áttekintve világossá válik, hogy a különböző korok szerzői nem új felfedezésekkel voltak elfoglalva, hanem elődeik itt-ott homályos munkáit próbálták értelmezni. Ahogy haladunk előre, láthatjuk, hogy míg a legkorábbi asztrológusok a Nekhepszó-Petoszirisz gyűjteményt, valamint más korai munkákat igyekeznek megvilágítani és kifejteni, úgy a következő nemzedék közvetlen elődeivel teszi ugyanezt. Sajnos sem a gyűjtemény, sem az ezt követő asztrológusok munkái nem maradtak ránk csorbítatlanul: néhány töredéken kívül szinte csak a nevüket ismerjük olyan, egykor jelentős szerzőknek, mint Kritodémosz vagy antiokhiai Szerapión.

De milyen is volt ez a korai asztrológia? Lényegében ugyanolyan, mint a későbbi, ha nem is olyan szisztematikus formában. Ebben az időben még jelentős súlya volt a misztikumnak, az öröklött vallási elképzeléseknek. A görög filozófia, főként a sztoicizmus még nem itatta át annyira, mint a későbbiekben tapasztalható. Először az asztrológia az egyes személyek életsorsával foglalkozott, az első asztrológiai ágazat tehát a születési asztrológia (genethlialogia). Később, még az időszámításunk előtt megszületett ennek orvosi alkalmazása is, majd a fent említett Szerapión az i. e. 1. században létrehozta a kezdeményező asztrológiát (katarkhé), amely segítségével mindennapi, alkalmi ügyekben lehetett meghatározni, hogy egy cselekvés mennyire kecsegtet sikerrel, illetve hogy mikor érdemes valamibe belekezdeni. Ezek mellett a régi asztrológiai művek töredékei vázlatos képet nyújtanak a harmadik klasszikus ágazat, az egyetemes asztrológia (katholiké) jellegéről is: ez ekkor még erőteljesen magán viselte az ómenértelmezés jegyeit. A későbbi szerzők tehát ezeket az előzményeket felhasználva építették ki az asztrológia rendszerét.