Az asztrológia és csillagfejtés közös vonása, hogy – legalábbis nagyobbrészt – ugyanazokat a jelölőket használja, mégis másfajta módon. De még magában az asztrológiában sem egységes a jelölők használata: a nyugati, klasszikus asztrológia például a tropikus, az indiai dzsjótis pedig a sziderikus zodiákussal dolgozik, mégis mindkettő érvényes megállapításokat tud tenni.

Hogy mégis valamilyen magyarázatot tudjak adni arra, miért működnek a divinációs eljárások, felvázolok egy hipotézist. E szerint a divinációs eljárások – köztük az asztrológia és a csillagfejtés is – valamennyien nyelvezetek. Miként a nyelvekben a hangok, amelyek szavakká, mondatokká állnak össze, vannak bennük jelölők – legyenek ezek madarak vagy bolygók –, ezeknek pedig bizonyos jelentések felelnek meg. A nyelv viszont nem egy primitív megfeleltetési rendszer: ha így lenne, akkor csak egyetlen nyelv létezne, az pedig jobban hasonlítana a matematikára, mint bármilyen élő nyelvre.

Például ha éhes vagyok, ezt sokféleképpen kifejezhetem, nemcsak ugyanezekkel a szavakkal. Ha pedig azt mondom, „éhes vagyok”, ez az éhségre utaláson kívül sok mindent jelenthet még, például azt, hogy nem ettem, vagy azt, hogy ettem ugyan, de nem eleget. Pedig ez csak egy primitív mondat, és maga a jelölet sem túlzottan bonyolult. És ahogy egyre bonyolultabb mondatokat építünk fel, úgy válik az egész kapcsolatrendszer egyre komplikáltabbá.

Ahogy pedig különböző nyelvek léteznek a valóság leírására, ugyanúgy különböző divinációs módszerek léteznek ugyanerre. Ezek között vannak azok a rendszerek, amelyeknél a nyelvi eszközöket a bolygók, jegyek stb. képviselik: az asztrológia és a csillagfejtés irányzatai. Mindegyik ugyanazt a valóságot próbálja leírni, a saját eszközeivel. Viszont ahogy a nyelvek között, úgy ezen divinációs rendszerek között is korlátozott az átjárás.

Van például két mondat:

Egy ember sétál az utcán.
A man is walking in the street.

Mind a kettő ugyanazt a szituációt írja le, amiben három szereplő van, egy ember, az utca, valamint a sétálás aktusa. Mindkettő a saját eszközeivel dolgozik, és mindhárom összetevőt különválaszthatóan megjeleníti.

Ha most átjárást nyitok köztük, akkor mondhatom például azt, hogy:

A man sétál az utcán.

De azt is, hogy

Egy ember is walking on the street.

Valóban megtehetem, de ettől a mondataim nem lesznek értelmesebbek. Problémát ugyan nem okoz, legfeljebb idegenszerű elemeket használok, ezek pedig fölöslegesek, mert egyébként is megfelelő módon benne vannak mindkét nyelvben.

Ezzel a viszonylagosan problémamentes cserével szemben viszont másfajta, súlyosabb gondot okozó vegyítést is elképzelhetünk.

Egy ember van walking az utcán.
A man is sétáló on the street.

Az abszurditása mellett itt az a gond, hogy a két nyelvezet bár ugyanazt a valóságot írja le, különbözőképpen kezeli saját nyelvi eszközeivel. A sétálás jelen idejű aktusát a magyar csak egyetlen módon írja le, a saját jelen idejével, az angolban viszont több lehetőség is adódik, amelyből a konkrét helyzetben csak egyetlen, a magyartól eltérő, attól idegen szerkesztésű igeidőt használhatunk. Na most akkor mondjuk azt, hogy a magyar milyen primitív, mert nem tudja megkülönböztetni a jelenidejűség különböző aspektusait, és akkor most az angol nyomán igenis alkossuk meg a következő szerkezetet:

Egy ember sétáló az utcán?

Nem, erre semmi szükség nincs, mert mindkét nyelv képes önmagában zárt, kifejező módon leírni a valóságot, és ha oda nem illő elemet hurcolunk át, az nem elősegíti a jobb működését, hanem felborítja a rendszerszerűséget, ami pont a lényeg, a kifejezőkészség rovására megy.

Ha tehát következetesek vagyunk, akkor szétválasztjuk a különböző divinációs nyelvezeteket. Elválasztjuk egymástól az asztrológiát és a csillagfejtés különböző irányzatait, amelyek sokszor egymással sem kompatibilisek, és mindenki azt a nyelvezetet használja a valóság leírására, amit ismer.

A divinációs nyelvezetek között a lényegi különbséget nem az eszközök száma határozza meg, hanem a nyelvezet artikuláltsága, azaz hogy a valóság egyik szegmensét vagy a teljes valóságot próbálja-e leírni. Az élő nyelvek között vannak különbözően artikulált nyelvezetek: az irodalmi nyelvek például artikuláltabbak, mint azok a csupán beszélt nyelvek, amelyek mondjuk egy elzárt törzs életének kifejezéséhez szükségesek. Ez viszont nem értékbeli különbség: nincs értékesebb vagy értéktelenebb nyelv, csupán artikuláltabb vagy kevésbé artikulált nyelvezetek.

A divinációs eljárásoknál viszont más szempontok is vannak: első helyen például a következetesség, amely felfogható egyrészt az alapprincípiumokhoz képest, illetve magán a rendszeren belül. A „következetesség az alapprincípiumokhoz képest” kifejezés alatt például a matematika azon jellegzetességét értem, hogy vannak alapprincípiumai, axiómái, amelyekből deduktív módon kibontható az egész rendszer. Tökéletes következetesség azonban a divinációs eljárásokban nem létezik, mivel a divináció nem matematika: ettől függetlenül a következetesség különböző fokai megvalósulhatnak.

A klasszikus asztrológiában például ilyen az a megállapítás, hogy a rendszer aktív princípiumait a bolygók képezik, amelyekre a definíció: „azok a látható égitestek, amelyek megfigyelhetők a csillagokat nyugatról keletre előző mozgásban”. Ezzel az definícióval egy zárt eszköztárat hoz létre, és ez logikus dedukciója azon megfontolásoknak, hogy egyrészt az asztrológia Föld-központú, másrészt pedig az ember számára készült eszköz: tehát magától értetődik, hogy a Földről szemmel látható égitestek tartozzanak bele.

Vannak persze olyan elemek is, amelyek nem következetesek. Például a bolygókhoz különböző időtartamokat rendelnek, de ez nem következik valamely asztrológiai alapelvből. Hasonló jelenség az élő nyelvekben is van: a „jó” középfoka szabályosan „jobb”, a „rosszé” „rosszabb”, viszont nincs „szépebb” vagy „sokabb”.

Aztán van a rendszerszerű következetesség. A klasszikus asztrológiában például minden tűzzel, fémmel, energiával kapcsolatos dolog a Mars mint természetes jelölő alá rendelt. Persze ez sem mindig tökéletes: ugyan a párkapcsolati kérdéseknél a 7. területtel foglalkozunk, de például az olyan kérdésnél, hogy „visszajön-e a feleségem”, itt egy speciális delineáció használatos, amelyben nem kap szerepet a 7. terület. Ennek a jelenségnek a nyelvekben lazán azok a dolgok felelnek meg, amiket kifejezéseknek hívunk: mindenki érti, mi az, hogy „faképnél hagyni”, mégsem lehet „hagyásra” és egy „fakép” szóra szételemezni, végképp nem szó szerint lefordítani mondjuk „to leave at wooden picture”-re.

A csillagfejtést azért érheti kritika, mert mindkét szempontból következetlenebbnek tűnik az asztrológiánál. A csillagfejtésben jelölőként szereplő „bolygók” kiválasztása például nem következik egyetlen alapmegfontolásból sem. A rendszerszerű következetlenségre meg például hozható a „Vízöntő Korszak”-elképzelés, amelyben nem világos, mit keres a sziderikus zodiákusra való utalás egy ízig-vérig tropikus zodiákust használó rendszerben. Ezek a következetlenségek a divinációs kifejezőkészséget ronthatják, megfoghatatlanabbá tehetik, és tág helyet engedhetnek az önkényes kezelésmódnak. Innentől kezdve a koherenciát csupán az intuíció biztosítja valamilyen fokon, ám az intuíció megléte egyetlen embernél sem alapból szavatolt. És ez bizony probléma.

Hogy egy nyelvi példával illusztráljam: ha valaki úgy dönt, hogy a nyelvileg artikulált névszók helyett egytől-egyig az „izé” szót használja – mint az gyakorta megesik –, hosszabb távon egyre követhetetlenebbé válik, mi is az általa leírt valóság, és ebben csak az a fajta intuitivitás segíthet valamelyest, amely számol a körülményekkel (miről beszélhet az illető), az illető beállítottságával és egy csomó egyébbel, amely következetesebb nyelvhasználat esetén tökéletesen mellőzhető lenne.

Második szempontként a divinációs eljárásoknál az is számít, hogy milyen valóságot akarnak leírni: az egészet, vagy csak egy részét, illetve hogy van-e a valóságról bármilyen alapfelfogásuk.

A klasszikus asztrológia az emberi valóság leírását tűzi ki. Erre szolgálnak az egymásra épülő ágazatok: az egyedi, többé-kevésbé a valóság többi szegmensétől elhatározható dolgok leírására szolgáló interrogatív ágazat; a nagy léptékű, közösségekre, az embernél nagyobb, átfogó dolgokra vonatkozó hierarchikus szemléletű egyetemes, és az emberi világ alapegységével, az emberrel foglalkozó születési asztrológia.

Aztán van felfogása a valóságról, amelyben kulcsszerepet játszik a determináció és a szabad választás kettősége. Másképpen: a biztos, a lehetséges és a lehetetlen megkülönböztetése. Ez már a filozófiai háttérhez kapcsolódó téma, és mivel filozófia sem egyetlen létezik, az asztrológia sem „a” Filozófia talaján áll, hanem maga a rendszere is történelmileg determinált. De ez most messzire vinne. Inkább csak annyi megjegyzendő, hogy nemcsak megengedi a lehetségest (amelyben a determináció határozza meg a játékszabályokat, a szabad választás pedig azt, hogyan használják ki az adott lehetőséget a játékosok), hanem külön eszközöket is kínál a lehetséges megvalósítására. Ez képezi például az elektív ágazatot.

Egyetlen dolgot érdemes még megemlíteni: ahogy a valósággal kapcsolatos alapfelfogását bizonyos filozófiai rendszereken (főként az újplatonizmuson) keresztül fejti ki, úgy például szakmai jellegű kérdésekben, mint az orvoslás vagy a karakterológia, következetes módon szintén szakmai rendszereket használ fel: ez esetben az empedoklészi-arisztotelészi princípium-tant és az ezzel összefüggő hippokratészi-galénoszi temperamentumelméletet. Ezek pedig egytől egyig klasszikussá vált rendszerek, és az asztrológia nem bulvárszinten alkalmazza őket.

A csillagfejtésnél mindkét kérdés kezelése másképp alakul. A valóságot lényegében csak az egyes emberre szűkíti le (a jelentőségben ehhez képest eltörpülő mundán- és horár-csillagfejtés ugyanilyen szemléletű), és az asztrológiánál messze lényegesebbnek tekinti, hogy mi zajlik belül. Nem mintha ez a klasszikus asztrológiai eszközökkel nem lenne tanulmányozható, csak éppen a személyiséggel való foglalkozás szakmai, pszichológiai téma, és a csillagfejtés erről nem mindig vesz tudomást. A világot és benne az embert (és terjedelmi okokból innentől kezdve már csak az egyik csillagfejtési ágazatról, az ún. „tradicionális asztrológiáról” beszélek) ezoterikusan szemléli, amely – szemben például az újplatonizmussal – nem alapfilozófia, hanem filozófiai szinkretizmus. (Egy ilyen szinkretisztikus jellemző például a gyakran megjelenő karma-fogalom, amely minden horoszkópkészítőnél más és más formában jelenik meg.)

Ez a szinkretizmus a szakmai alkalmazásban is kitűnik, hiszen például a karakteranalízisben nem egy általa kiválasztott pszichológiai iskola eszközkészletét használja, hanem csak szemezget azokból. Innen származik annak a veszélye, hogy az általa használt nyelvezetben a „tudat”, „tudatalatti”, „motiváció”, „megélés” fogalmak nagy eséllyel változnak gumifogalommá, ami alatt mindenki azt ért, amit akar. Mindez pedig könnyen ölthet „nesze semmi, fogd meg jól”-formát, amely a komoly tanácsadást öncélú szórakoztatássá degradálhatja, ahol nem olyan hasznos célokról van szó, mint előrejelzés, döntések hátterének megvizsgálása, a lelki nyugalom megteremtésével kapcsolatos útmutatás, információátadás, hasznos eszközök kiválasztásában való tanácsadás, hanem csupán tüneti kezelésnek tekinthető szórakoztatás.

Az asztrológia következetesebb, mint a csillagfejtés. A valóságfelfogása nem szinkretisztikus alapokon nyugszik, és szakmai alkalmazásában is klasszikussá vált felfogásokat hív segítségül mondanivalójának artikulációjában, amely így artikuláltabb is, mint a csillagfejtésé. A csillagfejtésben sokkal nagyobb szerepet játszik az ember, főleg az ember személyisége, és sokkal tágabb terepe nyílik annak, hogy egy tehetséggel megáldott horoszkópkészítő produktív módon élheti ki intuitivitását.

Ha ezt így nézzük, akkor az asztrológia egy tudományra hasonlít, a csillagfejtés pedig egy művészetre. És ha hozzávesszük azt a történelmi tényt, hogy a csillagfejtés magát az asztrológiai eszközkészlet egy bizonyos részéből építette fel, tehát úgy járt el, mintha úgy teremtenének új nyelvet, hogy egy másik nyelv szókészletének egy részére alapozva, ám teljesen már logika alapján építik fel fokról-fokra, akkor ki kell mondanunk, hogy az asztrológia és a csillagfejtés a valóság más szempontú megközelítésén, ám hasonló (de csak hasonló) eszközkészlettel rendelkező két külön nyelvezet, két külön dolog. Ez az elválasztás megadja mindkettőnek a lehetőséget, hogy saját területén sikeresen működjön, és hogy saját eszközeivel próbálja hiányosságait orvosolni – amennyiben úgy gondolja, erre szüksége van.

Hogy pedig nyilvánvalóvá tegyem, az – világosan elkülönítve bár, de – egymás mellett élés hasznosabb, mint az, hogy a klasszikus asztrológia kritizálja a csillagfejtést, a csillagfejtés pedig valami vaskalapos, ódon régiségnek tartja az asztrológiát, és bitorolja a nevét – ezzel pont a külső szemlélők elől tüntetve el a lényegi különbözőséget –, aminek a végeredménye az, hogy a két vitázó között a harmadik, a tanácsot váró ügyfél bizony nem örül, nézzük az emberi tényezőt.

A csillagfejtés könnyen megtanulható, gyakorlatorientált rendszer a saját korlátaival. Intuitív ember számára kiváló választás. Kiválóan alkalmas a gyors válaszadásra, főként az ügyfelek lelkének ápolására, de igényes módon űzve ennél többet is ígér. Hátránya, hogy tehetséges és kevésbé tehetséges horoszkópkészítő között ég és föld a különbség, és belátás híján több kárt okozhat, mint hasznot.

Az asztrológia egyszerű felépítésű, ám összetett, csak sok gyakorlás árán elsajátítható rendszer. Mivel a tehetség sokkal kevésbé számít, a jó és a kevésbé jó asztrológus között nincs túl nagy különbség. Bár a kérdőtechnika használata viszonylag gyorsan megtanulható, gyors és hatékony segítség, sok esetben elégtelen, a magasabb ágazatok viszont annyira munkaigényesek, hogy egyszerűen nem fér bele az időbe – másképpen fogalmazva: a ráfordított időt tekintve nem mindenki számára finanszírozható – a potenciális igény kiszolgálása.

Az artikulált szétválasztás esetén – ennek módja pedig az, hogy a csillagfejtés teret enged az asztrológiának, és megkülönböztethetővé teszi magát; az asztrológia pedig elismeri a csillagfejtés létjogosultságát – mindenki megtalálhatja a számítását: a mesterségek gyakorlója és igénybevevője egyaránt. Mint mesterember, a kevésbé intuitív válassza a klasszikus asztrológiát; a nyilvánvalóan nagy intuícióval rendelkező pedig eldöntheti, a szárazabb, tudományosabb jellegű vonal áll közelebb az alkatához, vagy pedig a művészibb jellegű csillagfejtés.

Aki pedig mint ügyfél fordul a divináció mestereihez, menjen horoszkópkészítőhöz, ha lelki ápolást szeretne, vagy ezoterikus gondolkodású, nagy összefüggéseket kereső, karmikus dolgok iránt érdeklődő. Válassza viszont a klasszikus asztrológust, ha konkrétumokra kíváncsi a mindennapi dolgokban, ha céljaihoz kedvező időpontot szeretne. Ha pedig kiderül, hogy a problémájának gyökerei mélyebben vannak, akkor eldöntheti, hogy a horoszkópkészítők olcsóbb, gyors segítségét részesíti-e előnyben, amely viszont nem feltétlenül jelent valódi, gyökeres megoldást; vagy pedig jelentős anyagi forrást áldozva az idő- és munkaigényes szakmai munkára, vállalva, hogy a lehető legprózaibb módon szembesül önmagával, a lehető legteljesebb megoldásra törekszik-e.

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a mesterség gyakorlójának feladata az, legyen horoszkópkészítő vagy klasszikus asztrológus, hogy a lehető legtöbb segítséget nyújtsa ügyfelének. Használja erre tiszta, hamisítatlan szakmai és emberi tudását, amely önmagában kerek egész, és nem zavaros kutyulmány, mint egy „az ember sétáló az utcán”-mondat. Ilyen megfontolásból viszont kötelessége, hogy az ügyfelét – akár csak egészségügyi kérdésekben orvoshoz –, az általa felismert helyzetben kollégájához irányítsa át, amennyiben a segítség nem a csillagfejtés, hanem a klasszikus asztrológia oldaláról érkezik – vagy fordítva.