Biztos vagyok benne, kedves olvasóm, hogy észrevetted, a bejegyzéseimben gyakran a szokásostól eltérő szakkifejezések olvashatók. Lehet, hogy el is gondolkodtál: vajon mivégre van ez így? Miért nem jók a hagyományos elnevezések, a 'horoszkóp', a 'jegy', a 'ház', a 'fényszög', és sok más?

A kérdés azért került terítékre, mert nem is olyan régen mind egyes tanítványaimtól, mind régi tanáromtól érkezett egy-egy „miért?”: hogy miért kell a fáradságosan elsajátított szakkifejezéseket újakkal pótolni, hiszen ez csak növeli a zavart és a félreérthetőséget, ráadásul az új elnevezésekre rászoktatottak nem fognak eligazodni a magyar és külföldi szakirodalomban.

Ezekre a kérdésekre is választ fogok adni, azonban hadd kezdjem a legelején. Minden diszciplínában nevet kell adni a fontos dolgoknak: ezek a szakkifejezések. A mítosz szerint ezzel a gonddal küzdött Ádám, aki rámutatott a szeme elé kerülő lényekre, és azt mondta, 'hal', meg 'fa', meg 'gránátalma'; pedig mondhatott volna mást is. A szakkifejezés kiválasztásában az azonosíthatóság és a kényelem egyaránt szerepet játszik, és nem elhanyagolható a divat hatása sem. Korábban például idegen, főként latin és görög szavak használata volt divatos: ilyenek a címben szereplő görög kifejezések, amelyeket a nyelvújítás korában használtak a maradiságra és modernségre. Ha valaki némileg tud görögül – márpedig amíg ez a divat virágzott, az ógörög nyelv nagyrészt iskolai tárgy volt, így akiknek kellett, tudtak –, kis erőfeszítéssel rá fog jönni, mit is akarnak ezek a fogalmak jelenteni: a 'beszéd' jelentésű logosz és a 'régit' jelentő orthosz vagy az 'új' jelentésű neosz találkozása nem hagy helyet túl nagy bizonytalanságnak. Manapság inkább az angol divatos, mert hát angolul sokkal többen tudnak, mint klasszikus nyelveken; ha pedig a szakszó túl hosszúra nyúlna, kedvelt annak rövidítése. Mert hát nem sokkal egyszerűbb az 'esemes', mint a 'sortmeszidzs-szörvisz'? (Persze az 'üzi' még ennél is egyszerűbb, de az ugye nem szakkifejezés.) A rövidséggel a klasszikus nyelveknek le is alkonyul, mert ha valaki előrukkolna például a 'blog' helyett a 'hisztologiszmosz' vagy 'interretiális diárium' kifejezésekkel, közröhejt váltana ki.

Van azonban az elnevezésnek egy sokkal régebbi módszere, amelyet bizonyos kulturális háttérrel rendelkező nyelvek ma is alkalmaznak. Ezen módszer szerint a szakkifejezést úgy választják ki, hogy az a célnyelven szóljon, és metaforikusan utaljon valamire, ami egyébként tudott, és ezáltal teremtsen kapcsolatot a jelölttel. Ilyen például az apeiron, amely az egyik legkorábbi természetfilozófus, az i. e. 7–6. században élt Anaximandrosz filozófiájában a világ végtelen, alaktalan princípiuma: ez a szó görögül egyszerűen annyit jelent, hogy 'határtalan'. Vagy említhető a szintén általa használt arkhé, amelynek eredeti jelentése 'kezdet', ő viszont azt jelölte vele, amelyet mi princípiumnak, őselemnek nevezünk. Jobban meggondolva, pusztán egy újabb, szándékolt jelentés rakódik egy adott szóra, voltaképpen tehát nem is szakkifejezéssel, hanem egyszerű jelentésbővüléssel állunk szemben. Ez aztán folytatódhat tovább: például az arkhé az asztrológiába is bekerült jó fél évezreddel Anaximandrosz után, ahol szintén 'kezdetet' jelent, például a fogantatásra értve. Ezen a példán ugyan nem látszik, hogy a szó, amikor az asztrológiában elkezdték használni, magával cipelte az anaximandroszi jelentést, de egyébként ennek szemléltetésére számtalan esetben lehetőség lenne. Hogy egy másik nyelvből említsek példát, a szanszkrit epikában előfordul egy nagyjából 'kimért' jelentésű szó, a vimána, amellyel többek között egy fantasztikus repülő szekeret is illetnek – nem meglepő, hogy a mai indiai nyelvekben ennek a szónak a jelentése 'repülő'.

A szakkifejezések ilyen típusú képzésének előnye az, hogy a jelölt (a dolog) és a jelölő (az elnevezés) között sokkal közvetlenebb a kapcsolat, nem is beszélve arról, hogy ilyen módon nem lehet bevezetni fantomfogalmakat, amelyek puszta szavak, mélyebb tartalom nélkül. (Mint például egyik kedvencem, a tolerancia, amely egyszerűen 'türelmet' jelent, és amelyet úgy lehet szűkíteni vagy tágítani a véleményformáló pillanatnyi kedve szerint, mint a gumibugyit.) A filozófiában és a tágabb értelemben a filozófiával kapcsolatos diszciplínákban ez a szakkifejezés-képzés legalább Anaximandrosz óta dívik, és nyomai még ma is felfedezhetők. Ennek pedig az az oka, hogy a „hogyan nevezzük el, hogy mindenki felismerje, miről van szó”-problémára a lehető legegyszerűbb megoldást nyújtja.

Most pedig nézzük meg, hogy mi vonatkozik mindebből az asztrológiára. Példaként négy kifejezést fogok vizsgálni, amelyek a szokott formában így néznek ki: 'jegy', 'ház', 'uralmi jegy' és 'fényszög'. Ezek közül a legrégebbi a 'jegy' fogalma, amely a babiloniak égi ómenértelmezéséből ered, miután az i. e. 5. századra kialakult a matematikai csillagászat, és a Hold pályáját 17 részre osztó koordináta-rendszer helyett egy újat kezdtek használni, vagyis a Nap pályáját osztották 12 egyenlő részre. Az akkád lumásu kifejezés elsődleges jelentése 'csillagkép', és ezt a koncepciót, úgy tűnik, az a csillagász és matematikus, knidoszi Eudoxosz honosította meg a görögöknél a 4. század elején, aki Arisztotelésszel együtt tanult Platón akadémiáján. Bár művei nem maradtak fenn, töredékeiből tudjuk, hogy a lumásura a zódion kifejezést használta. A zódion a zóon szó kicsinyítőképzős alakja, amely elsősorban 'élőlényt', 'állatot' jelent, másodsorban pedig faragott vagy festett képet, méghozzá nem is feltétlenül állatot ábrázolót.

Az i. e. 2. század végén vagy az 1. század legelején kialakuló asztrológia aztán ezt a fogalmat örökölte. Latin megfelelőjéül valaki a signum szót használta, legalábbis Cicerónál és kortársánál, Lucretiusnál ez szerepel. A signum első jelentése 'jel' (görögül széma), és többek között képet, szobrot is jelent, mint a görög zódion. Mivel a rómaiak többnyire anyanyelvi szinten beszéltek görögül, feltehető, hogy a fordítás szakszerű. Ugyan bizonytalanságot kelt, hogy Cicero korában az asztrológia még nem vált ismertté – Cicero maga legalábbis nem ismerte, mint az a babiloni ómenértelmezéssel is vitatkozó, A jóslásról (De divinatione) című munkájából kitűnik –, a későbbi latinul író szerzőknek viszont semmi kifogásuk nem volt a signum szó használata ellen.

Ebből az következik, hogy görög (és latin) koncepció valamiféle figuráról szól, mint egy kép, amely az égen látható. Fordíthatnánk akár 'csillagképnek' is, de miután a 2. században Ptolemaiosz a 'jegyeket' a Tavaszponthoz rögzítette, azaz bevezette a tropikus zodiákust, a már egyébként is kétértelmű zódion/signum két jelentése között (vagyis hogy egyszer csillagképet jelent, amelyek eltérő terjedelműek, és a határaik sem tisztán rögzítettek; másodszor pedig a zodiákus egytizenketted részére vonatkozik) még nagyobbá vált a távolság. Ptolemaiosz maga ezt úgy kezelte, hogy a csillagképekre egy új fogalmat vezetett be, a morphóma 'forma' kifejezést.

Akkor pedig miként is lehetne helyesen fordítani a zódion/signum kifejezést asztrológiai értelemben? Több lehetőség is adódik, tökéletes persze nincs. Először a 'figurára' gondoltam, ez viszont latin eredetű, és éppen nem egy olyan szóból származik, amely alkalmas lenne. Ezért javasoltam az 'alak' kifejezést: nagyjából ugyanazt tudja, mint a 'figura', és a zódion kétértelműségét szintén visszaadja bizonyos mértékig, miután emberekre is szoktuk használni.

Míg a zódion fogalmát az asztrológia örökölte, a vizsgálatba bevont további három kifejezetten asztrológiai konstrukció, és semmi nyoma a görög asztrológiát megelőző időkben. A 'ház' eredetije a toposz, amely a görögben egyszerűen 'helyet' jelent, a latin változat, a locus pedig ennek tükörfordítása. Eredetileg a kifejezést a zódionokra használták, attól függően, hogy az aszcendenshez képest (amelyet görögül hóroszkoposznak, 'órajelzőnek' neveztek) éppen hol helyezkedtek el, és ezeket az élet különböző területeivel hozták összefüggésbe. Éppen ezért, ha még magyarosabb fordítást kellene keresnünk, a 'helyszín' vagy 'terület' jöhetne számításba. Ehhez képest – és itt már érzékelhető a későbbi korok kavarodása – az 'uralmi jegy' görög megfelelője az az oikosz volt, amelynek jelentése egyszerűen 'ház', és ugyanez igaz a latin domus megfelelőre. A metafora lényege egyszerű: egy bolygó és a hozzá tartozó 'uralmi jegy' között ugyanolyan a kapcsolat, mint egy háziúr és a háza között. A későbbi korokban a fordítások révén nemcsak, hogy az elnevezés az egyik elemről a másikra került, hanem az eredeti értelem is nagyban megváltozott. Mielőtt azonban ebbe mélyebben belemennénk, vegyük szemügyre azt a koncepciót, amelyet a mai zsargonban a 'fényszög' kifejezés ad vissza.

A kérdése meglehetősen bonyolult, itt ugyanis az arab korra végletesen leegyszerűsödött a bolygók és 'jegyek' kapcsolatairól szóló eredeti tanítás. A téma bővebb kifejtést igényel, ezért csak a leglényegesebb pontokat említem: a görög asztrológiában külön kezelték a 'jegyek' közötti és a bolygók közötti kapcsolatokat. A 'jegyek' közötti kapcsolatok leírásánál olyan kifejezések szerepelnek, mint például a szkhéma 'alakzat', és természetesen a lehetséges alakzatokat a bolygók aktiválják azzal, hogy adott alakokban tartózkodnak. Maguk a bolygók közötti viszonyt leírva azonban látást jelentő igék szerepelnek, mint például a theórein 'néz'. Ma azt mondhatnánk, hogy az első a 'jegy' szerinti (platikus), a második a fok szerinti (partilis) 'fényszögeket' takarja, ám a látás csak a második esetben szolgál mint kulcsmetafora; az első esetben pusztán kölcsönös elhelyezkedésről, kapcsolatról van szó. Ezt a koncepciót a latinban változatlanul hagyták, mint az például Firmicus Maternusnál felfedezhető.

Ha a görögöktől egy lépést szeretnénk tenni a mai szakkifejezésekhez vezető úton, azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen változás érzékelhető a pahlavi, azaz középperzsa fordításokban, amelyek a 3. századtól készültek görög eredetiből. A 'jegy', 'ház' és 'uralmi jegy' esetében a pahlavi ahtar, gjág és kadag a görög szakszerű fordítása, a rendelkezésemre álló források azonban semmit sem mondanak arról, miként kezelték a perzsák a 'jegyek' és bolygók kapcsolatrendszerét.

A 8. századtól kezdődően az asztrológia súlypontja az arab nyelvet használó területekre tevődik át, és egyre több fordítás készül pahlaviból és görögből, továbbá önálló művek is születnek. Az arabban 'jegy' jelentésben a burdzs kifejezés áll, amely akárcsak a pahlavi, csillagképet is jelent; ám ennek a szónak van egy másik értelme, mégpedig a 'vár'. A 'ház' és az 'uralmi jegy' megfelelőjeként szintén helyes fordítások olvashatók, a makán és bait ugyanúgy 'területet' és 'házat' jelent, mint a görög, latin és pahlavi megfelelők. Ám már a legkorábbi időszaktól kezdve azt tapasztalhatjuk, hogy a kapcsolatokról szóló kétféle görög koncepció összekeveredik: a bolygók közötti kapcsolatokra, amelyek leírásánál látást jelentő szavak szerepeltek, a nazar 'látás' és a belőle képzett kifejezések használatosak, ám ebbe a koncepcióba kerülnek a bolygóalakzatok is. Az eredmény a 'fényszögekre' vonatkozó tanítások leegyszerűsödése, egyúttal pedig értelmezési problémák felmerülése. De nem ez az egyetlen változás a fogalmi készletben: már a legkorábbi eredeti szakmunkák elkezdik 'ház' jelentésben az 'uralmi jegyre' vonatkozó bait kifejezést használni: a 'házak' elbírálásánál ugyanis az őket uraló bolygók kulcsszerepet kapnak, és amikor uralkodó bolygóról beszélünk, ez természetesen arra vonatkozik, amelynek 'uralmi jegye' az adott 'ház'. Ez a fogalmi egyszerűsítés mindaddig világos marad, amíg valaki képes megkülönböztetni, mikor kell 'ház' és mikor 'uralmi jegy' értelemben venni. Másrészt viszont az is látható, hogy az arabok – legalábbis a korai időszakban – az ún. „egészjegyes házrendszert” használták; másképpen a fogalmi egyszerűsítés értelmetlen és teljességgel félrevezető lenne.

A fogalmak változásában a következő felvonás a 12. században jön el, amikor a Pireneusi félszigeten asztrológiai szakmunkákat kezdenek fordítani arabról latinra. Mivel a fordítók sokan vannak, és részben egymástól függetlenül dolgoznak, bizonyos esetekben más-más latin kifejezéssel adják vissza az arab terminusokat. A burdzs megfelelőjeként újból használatba kerül a signum, a nazar különböző lehetséges fordításaiból pedig végül az aspectus 'rápillantás' kerül ki győztesen; ez utóbbi a korábbi latin nyelvű irodalomban nem szerepelt. Az igazi kihívást a bait jelenti: Bath-i Adelard a domicilium 'lakhely' kifejezést részesíti előnyben, és ebben Cremonai Gerhard is társa. Velük ellentétben Sevillai János, Tivoli Plató és Santallai Hugó a domus 'ház' fordítást alkalmazza, és az utókor tetszését ez nyeri el jobban.

A domicilium mindazonáltal nem tűnik el, itt-ott felbukkan 'uralmi jegy' jelentésben, és amikor a 16–17. században angol fordítások és eredeti munkák készülnek, a domus megfelelő angol fordítása, a house mellett az anglicizált domicile is megtalálható, hasonlóképpen, mint a sign és aspect. A gond csak az, hogy az angol szavakban jelentésváltozás megy végbe: a sign csak az elsődleges latin jelentésnek felel meg, minthogy annyit tesz, 'jel', az aspect pedig inkább 'nézőpontot' jelent, mint 'rápillantást'. Amikor tehát a 20. század elején Karl Brandler-Pracht németre alkalmazza a terminusokat, a megváltozott jelentés megy tovább: a house megfelelője a Haus, a domicile-é a Domizil lesz, a sign Zeichen, az aspect pedig Aspekt megfelelőt kap.

Végül ezekből a német terminusokból lettek a ma használatos magyar kifejezések: a 'ház' és 'domicilium' – bár ez utóbbi esetében a semlegesnemű német főnevet sokszor melléknévként értelmezik, és „domicil” bolygóról beszélnek –, de mivel a 'domicilium' helyett a németben is sokszor áll Haus, végül inkább körülírták mint 'uralmi jegy'. Világosan követhető, hogy míg a nemzeti nyelvekre való fordítás igénye nem jelent meg, addig a szakkifejezéseket igyekeztek többé-kevésbé pontosan visszaadni az újabb nyelven, később viszont többnyire egyszerűen átvették és anglicizálták-germanizálták a latin alakokat, amelyek csak növelték a jelentésváltozási problémákat. A magyar megfelelők kiválasztásával kapcsolatos küszködés pedig jól jelzi, hogy a fordítóknak már fogalmuk sem volt arról, milyen jelentést is kellene a latin eredetű kifejezések mögött látni: ezért is lett a Zeichen megfelelője a lehető legrosszabb választás, a 'jegy', az Aspektből pedig vagy egy szimpla átvétel 'aspektus' formában, vagy pedig egy semmitmondó másik fogalommal való kicserélés, amely a 'fényszög' terminust eredményezte.

Az említett négy kifejezés mellé természetesen tucatnyi egyebet lehetne hozni, de ezekben az esetekben is többnyire igaz, hogy a görög és a magyar között öt nyelven keresztül történt az átvétel, és a változásban nem is az érdekes, hogy mennyire eltorzult az eredeti jelentés, hanem hogy a torzulások javarészt az utolsó lépéseknél történtek. Az alapvető kérdés azonban, amelyet fel kell tenni (és ezzel visszakanyarodnék az eredeti témafelvetéshez): vajon szükséges-e ragaszkodnunk az eredeti elnevezésekhez, vagy teljesen mindegy, hogy milyen terminológiát használunk, ha egyértelmű, így pedig akár maradhatunk is a megszokott magyar fordulatoknál? Vizsgáljuk meg ezt egy kérdés példáján keresztül, először az eredeti, aztán a manapság használatos kifejezésekkel leírva!

Kérdésünk arról szól, hogy vajon a kérdező hölgy mire számíthat a kiszemelt férfitól. A felkelő alak az Oroszlán: mivel ez a kérdező személyének területe, a kérdezőt magát ennek a háznak az ura, a Nap fogja képviselni; hiszen ha tudjuk, hogy egy adott dolog valamely területről származik, akkor az azt irányító személy (amely csak bolygó lehet) fogja képviselni az adott dologgal kapcsolatos ügyeket. A háziúr, a Nap a 8. területen tartózkodik, és itt, a Halakban tartózkodva a Nap nincsen alakzatban, tehát kapcsolatban a saját házával, amely azt jelenti, hogy nem képes saját ügyeit érdemben előmozdítani, ezért elveszett és csüggedt; úgy járt ugyanis, mint valaki, aki elment otthonról, és éppen nem tudja elérni a háziakat, intézni a rá tartozó ügyeket. Az 5. területen, a Nappal négyszögű alakzatban áll a Mars, amely – nappali képlet révén – egy ellenzéki kártevő. Másképpen szólva, a helyzet olyan, mintha a Nap útjával keresztben érkezne egy kellemetlen szereplő, aki ráadásul kellemetlenkedését azon az 5. területen fejti ki, amely az örömökkel kapcsolatos. Ezt tehát úgy értelmezhetjük, hogy a főszereplőt akadályozza az örömét megkeserítő túlzott szenvedély, amely nem teszi jobbá a helyzetét. Ráadásul az, hogy a Halakban áll, nem segít abban, hogy kicsit megpróbáljon hideg fejjel gondolkodni, hiszen a Halak nem emberi alak, és azzal, hogy a Nap itt áll, a nem-gondolkodó, hanem teljes mértékben az ösztöneire hallgató Halak jellegét veszi fel, alakjába bújik.

A kérdezett férfit a 7. területtel összefüggésben kell keresnünk, a tizenkét életterület-csoport közül ugyanis ezen jelentkezik mindazon szereplő, aki a kérdező személyéhez képest a „másik” személyt jelenti: ez a terület éppen szemben van a kérdező területével, és a Vízöntő alakja képviseli. Hogy itt is megtaláljuk az adott életterület képviselőjét, a háziurat kell figyelnünk, azaz a Szaturnuszt. A Szaturnuszt a Rákban találjuk, és mivel a Rák sem emberi alak, így róla sem úgy fogunk nyilatkozni, mint akit a megfontolás vezérelne. Ő sincs kapcsolatban a saját házával, így szintén eléggé elveszett, gondok között őrlődő. Van tehát két szereplőnk: mindkettő hullámvölgyben, és egyikük sem igazán tudja irányítani a saját életét, hanem csak sodródik.

A két jelölő, a Nap és Szaturnusz között háromszögű alakzat van, ez pedig azt mutatja, hogy elég nagy köztük az összhang, egy húron pendülnek. Mivel pedig nemcsak a megfelelő pozícióban helyezkednek el egymáshoz képest, hanem még látják is egymást, ráadásul a kapcsolat idővel egyre szorosabbá válik, ez azt jelzi, hogy kapcsolatba fognak kerülni. Egészen pontosan fogalmazva, a nő jelölője, a Nap ránéz a férfi jelölőjére, a Szaturnuszra, és e közben, mivel ő a gyorsabb, ő közelít felé. A kapcsolatot tehát ő veti fel, és ő az is, aki a megteszi a kellő lépést. Mivel a pillantás háromszögű, a kapcsolat meg is fog valósulni. Ám a Szaturnusz, amely a látványt sugározza, tehát a nő számára elfogadható módon adja ki magát, hátráló mozgásban van. Mivel a Szaturnusz a nehezebb, lomhább bolygó, még normális esetben is a nőre hárulna a kezdeményező-szerep; itt viszont a férfi nem egyszerűen beleegyezik, hanem beleesik a kapcsolatba, nagyjából úgy, mint Pilátus a krédóba. És mivel van elég baja, ebben a kapcsolatban nem lesz sok köszönet, mert a férfi sokkal inkább el lesz foglalva saját bajaival, mint a nővel.

Természetesen lehetne folytatni, de azt hiszem, ennyi elég. Látható, hogy a hagyományos szakkifejezések metaforául szolgáltak a helyzet értelmezéséhez. Vajon ugyanilyen jól szolgálnának a bevett formák? Nem hiszem: ha az 'alak', 'terület', 'háziúr', 'hátráló' kifejezéseket 'jegyre', 'házra', 'diszpozitorra' és 'retrográdra' cseréljük, megfosztjuk magunkat az eredeti kifejezések képszerűségétől, amely segítségével mintegy magunk elé képzelhetjük a jelenetet, és így kétségek nélkül értelmezhetjük, szinte lefordíthatjuk az adott helyzetre a csillagzat által leírtakat. Sőt, ha a 'fényszög' kifejezést alkalmazzuk az 'alakzat' és 'pillantás' helyett, még annak a lehetőségétől is megfosztjuk magunkat, hogy a segítő vagy akadályozó tényezőket (mint a példában szereplő Mars) a megfelelő helyre tegyük azzal, hogy elválasztjuk őket a bolygók közötti látványon alapuló kapcsolatoktól.

Az eredeti asztrológiai szakkifejezések fontossága képszerűségükben, metaforikus jellegükben rejlik: ha jelentésüket mint egy nyelv szavait fűzzük egybe, egyszersmind magunk elé képzelve a csillagzat forgatókönyvét, az értelmezés könnyűvé válik; eltorzult vagy magyar jelentéssel nem bíró kifejezések használata esetén mindettől megfosztjuk magunkat. Ennek egyenes következménye, hogy az asztrológiai tudás valamiféle holt tudás marad, és csak azon tudunk vitatkozni, hogy iksz tekintély ipszilon könyvízű példája most ez esetben precedens-e vagy sem, valamint ha már elég „tapasztalatot” halmoztunk fel (értsd: picit blöfföltünk, és bejött), hogy az adott megfontolás „működik” vagy sem. Ha viszont asztrológiai tanulmányaink során még egy kis időt rászánunk arra, hogy megtanuljuk, miként változott a különböző szakkifejezések alakja a századokon át, és ennek mi az oka, akkor egyrészt kulcsot kapunk az asztrológia nyelvezetéhez, másrészt pedig egyáltalán nem fog bennünket zavarni, hogy itt-ott más és más kifejezésekkel találkozunk. Végső soron tehát, a visszatérés az eredeti terminusok tartalmához hasznosságban bőséggel kárpótol azért a kis nehézségért, amelyet egy-egy új kifejezés megtanulása és megszokása jelent.