Az asztrológia eredetileg két, amúgy sohasem megfogalmazott axiómából, alaptételből indult ki: egyrészt hogy a kozmosz Föld feletti, rendezett része valamilyen összefüggésben áll a rendezetlen földi történésekkel; másrészt pedig hogy a történetek kezdetei magukban hordozzák az egész történetet. Ebből a két alaptételből következik az a tétel, amely az asztrológia alapelve: hogy egy kezdetként felfogható esemény (kérdés, konzultáció, tervezett akció, spontán történés, születés, fogantatás, nevezetes égi esemény) időpontjában fennálló kozmikus konfiguráció és annak változása információt nyújt az eseményhez kapcsolódó történetre vonatkozólag.

Az alaptétel persze valószínűleg így nem igaz, miként az axiómák sem igazak abban a formában, ahogy azt a régiek feltételezték. Ám az asztrológusok ezen megfontolások talaján egy összetett rendszert alakítottak ki az alakokból (jegyekből), csillagokból és területekből (házakból), ezek viszonyaiból és összefüggéseiből; az asztrológiájuk pedig egy szépen kidolgozott formális nyelv, akár csak a matematika és a logika. A történeti anyagot tanulmányozva az is feltűnhet, hogy az asztrológusok többnyire nem éppen a tapasztalat útján bővítették tudásukat, hanem konjektúrával (a hiányok általános elvek segítségével való kitöltésével), analógiával (a hiányok hasonlóság alapján történő kitöltésével), illetve a domén kiterjesztésével (egy bizonyos technika más területekre való kiterjesztésével). Ebből a szempontból sokkal jobban hasonlítottak a jogtudósokra (akik hozott anyagból dolgoznak), mint a természettudósokra (akik megfigyelések alapján alakítják ki elméleteiket). Vagyis valahol már számukra is inkább volt az asztrológia egy formális nyelv, mintsem egy (természet)tudomány. Ezt az arab asztrológia nyelvezete is alátámasztja, amely a bolygók „tanúbizonyságairól” beszél, amelyek alapján az asztrológus „bírálatot” hoz.

Mit tudunk ebből hasznosítani? Függetlenül attól, hogy feltételezünk-e bármiféle összefüggést az ég és a föld között avagy sem, minden helynek és időpontnak megvan a saját egyedi időképe. A bolygócsillagok egymáshoz, az állatövhöz és a horizonthoz képest sohasem helyezkednek el ugyanúgy, vagyis minden időpontnak megvan a saját egyedi jellege. Vagyis ha egy helyhez és időponthoz elkészítünk egy időképet, tekinthetjük úgy is, mintha az időnek valamilyen minőségi, és nem pusztán mennyiségi vetületét néznénk, akármit is jelentsen ez.

De mikor és hol, milyen eseményekhez kapcsolódóan érdemes időképeket néznünk? Ha az asztrológiát inspirációs forrásként akarjuk használni, de nem vagyunk politikusok, valószínűleg semmi szükségünk nem lesz az egyetemes ágazatra, tehát nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk a nevezetes égi eseményeket, vagyis a napéjegyenlőségi és napforduló-képleteket, a nagy együttállásokat, a fogyatkozásokat és a lunációkat. Valószínűleg inkább az aktuálisan megoldandó, illetve az életünk hosszabb időszakaiban – vagy akár egész életünkön át – kísértő problémák mélyebb átgondolásához és megoldásához akarjuk az inspiráló asztrológiát használni. Előbbi a kérdés-, utóbbi a születésasztrológia témája; de egyértelműen inkább a kérdésasztrológia témájához tartozó problémák töltik ki életünket. Az inspirációs asztrológiának tehát nagyrészt a kérdésekre kell támaszkodnia, és csak kisebb részben a születésekre.

A perzsa-arab kérdésasztrológia, legalábbis ahogyan az kifejeződik az olyan nem-ptolemaista korai asztrológusoknál, mint Másáalláh, Abu-Ali al-Hajját és Szahl ibn Bisr, egy letisztult rendszer, amely nagyban támaszkodik a korábbi, hellenisztikus asztrológiára, azt sok esetben továbbfejleszti, így – eltekintve néhány megkérdőjelezhető újítástól – jó kiindulópontot nyújhat. Annál is inkább, mert kitűnően alkalmas történetek elmondására; az előző bejegyzésben éppen egy ilyen időtörténetet mutattam be: hogy a kérdező nem tud a reménybeli vevőjével kapcsolatba kerülni, mert ebben valami – amit ott Vénusz képviselt – megakadályozza. Hagyományosan ezt úgy értelmeztük volna, hogy az időtörténet egy előrejelzés, vagyis jóslat arra vonatkozólag, hogy a kérdező nem fogja tudni eladni a lakását. De az időtörténeteknek nem feltétlenül kell jóserőt tulajdonítanunk; mondhatjuk egyszerűen azt, hogy ez egy allegorikus történet – mintha csak egy tanulságos mese volna –, amelynek célja az, hogy elgondolkodtasson, megszabadítson a kétségektől és a túlzott elbizakodottságtól, és segítsen a helyes cselekvésben. Már ha egyáltalán módunkban áll cselekedni; mert ha nem, a célja csakis az lehet, hogy segítsen lelki nyugalmunk elérésében és megtartásában.

A programom tehát a következő. Őszintén hiszek abban, hogy az asztrológia célja az, hogy inspiráljon, ehhez pedig a legjobb eszköz az, ha a perzsa-arab kérdésasztrológia színe-javából indulunk ki. Ám annak hibáit és hiányosságait ki kell javítani, hogy a rendszer önellentmondásoktól és önkényességektől mentes legyen. Ehhez a munkához segítségül lehet hívni a régebbi asztrológiai hagyományt, végső soron pedig a látható csillagászati valósághoz is lehet fordulni. A célom tehát az, hogy abban a szellembe alkossam újra az asztrológiát, amely bár a hagyományokban gyökerezik, mégis a mai kor emberének ad szellemi és lelki muníciót. Remélem, Kedves Olvasóm, velem tartasz ezen az úton.