A Római Birodalomban nem volt könnyű asztrológusnak lenni. Igen kevesen kerültek olyan kivételezett helyzetbe, hogy a császárok vagy más főemberek személyes tanácsadókká, bizalmasaikká fogadják őket. Ilyen volt Thraszüllosz, Tiberius személyi asztrológusa, vagy annak fia, Balbillosz, aki Claudiust és Nerót egyaránt szolgálta, és jutalomképpen magas állami tisztségeket viselhetett. Az asztrológusok és a mindenféle technikával dolgozó jósok veszélyt jelentettek a politikai berendezkedésre, hiszen az egyszerű közember is tudakozódhatott náluk a császár halálának idejéről és körülményeiről. Az előkelőbbek pedig – főként miután kiderült, bizony nem csak a Iuliusok és Claudiusok adhatnak császárt – nem ritkán saját hatalmi ambícióikat ápolgatták, ha kedvező jóslatokat kaptak. Ezért hát a Caesarok időről-időre kiűzték Rómából a mágusokat, asztrológusokat és más jövendőmondókat, az életükről tudakozódókat pedig látványos felségsértési perekben ítélték halálra.

Minden bizonnyal egy ilyen intézkedés sújtotta Maniliust, az első fennmaradt asztrológiai munka 1. század eleji szerzőjét. A latin költő nem tudta végigvinni a célkitűzését, így öt könyvből álló tankölteménye torzóban maradt. Ám a tény, hogy a téma már rátalált megverselőjére mutatja, mennyire megindult az érdeklődés az asztrológia iránt. Vélhetően a század végén ennek az igénynek a kielégítésére íródott szidóni Dórotheosz görög nyelvű, szintén öt könyvből álló költeménye, amely Manilius munkájával, az Astronomicával szemben inkább a gyakorlatias megfontolásokra, mint a költői szépségre helyezte a hangsúlyt. Dórotheosz munkája hatalmas vállalkozás volt: a művészileg nehezen megformálható témaválasztás ellenére olyan sikeresen foglalta össze a születési és a kezdeményező asztrológia akkori gyakorlati tanait, hogy még évszázadokkal később is alapműnek számított: az arab asztrológiára például ez a mű gyakorolta a legnagyobb hatást.

Dórotheosz művét a nagyközönségnek szánta: négykönyvnyi terjedelemben tárgyalja a születési asztrológiát, benne az élethossz meghatározását, az egyes életterületeken várható eseményeket, valamint részletesen szól a prognózisról is, azaz hogy a várható események mikor következnek be. Ötödik könyvében pedig a kezdeményekről ír, azaz hogy mikor célszerű bizonyos tevékenységekbe fogni, kezdve a legegyszerűbb, mindennapi dolgoktól, de olyan komoly témákat is tárgyalva, mint a hajó vízrebocsátásának legkedvezőbb időpontja. Sajnos a mű eredeti formájában nem maradt ránk: a későbbi szerzők egyenes idézeteiből vagy parafrázisaiból ismerjük; ám rendelkezésünkre áll egy perzsa fordítás nyomán készült arab átdolgozás, amely számos rövidítése és kiegészítése ellenére átfogó képet nyújt az eredeti, születési példákat is tárgyaló műről.

Talán érdemes röviden kitérni arra, hogyan is nézett ki technikailag az 1. századi asztrológia. A születési ágazatban – amely a következtetéseit a születéskor fennálló konstellációra alapozta, és csak másodlagosan foglalkozott a fogantatással – ekkora számos prognózis-módszer vált használatossá, a legnagyobb jelentőséget viszont az élettartam-számításoknak tulajdonították. A kezdemények pedig már ekkor kiterjedtek a legtöbb olyan ügyletre, amely a mindennapi életben előfordulhat.

Aligha túlzás azt állítani, hogy Manilius, de méginkább Dórotheosz innen-onnan válogató, de saját elképzeléseket is bizonyára tartalmazó műve keltette fel az igazi érdeklődést az asztrológia iránt. Kedvező körülményeket biztosított az asztrológiát körülvevő légkör fokozatos megváltozása is. A 2. században három igen különböző karakterű ember figyelme fordult az asztrológia felé, akik mindhárman hosszú századokra meghatározták az asztrológia arculatát. Közülük az első talán athéni Antiokhosz volt, aki a korábbi irodalom megállapításait egy bölcs asztrológiai bevezetőben foglalta össze. Aztán a század végén egy gyakorló asztrológussal is találkozhatunk, aki nemcsak összegyűjti elődjeinek megállapítását, hanem ezeket tapasztalatával is szembeállítja: Vettius Valensről van szó, aki a terjedelmes, kilenckönyvnyi Asztrológiai gyűjteményében részletes leírást ad a születési asztrológia akkori gyakorlatáról.

Valens művéhez képest az alexandriai csillagász, Klaudiosz Ptolemaiosz asztrológiai monográfiája egészen rövidke kis értekezés. Mégis ez a munka, a később Tetrabiblosznak, „Négyeskönyvnek” nevezett Apoteleszmatika, vagyis Az égitestek hatásai az egész asztrológiatörténet legnagyobb hatású műve. A gyűjtő-rendszerező Antiokhosszal és a Közel-Keletet beutazó, kritikus szemléletű, mélyen vallásos gyakorló asztrológus Valensszel szemben Ptolemaiosz csillagász, egy sztoikus és arisztoteliánus nézeteket valló tudós, aki Arisztotelész természetfilozófiáját egy nagyszabású, részleteiben is kidolgozott csillagászati világkép kidolgozására használta fel, ezzel egyszersmind igazolva annak megállapításait. Csillagászati művei függelékeként hasonló tudományos igényességgel dolgozta fel az asztrológia tanait is, igen komolyan véve és fontos szerepet szánva neki kozmológiájában. Átgondoltsága, kristálytiszta logikája és átfogó perspektívája miatt az Égitestek hatásai úgyszólván az asztrológusok Bibliájává vált, de ugyanez történt csillagászati művével is, amely Kopernikusz világmodelljének elterjedéséig – a módosítások ellenére – legfőbb tekintéllyel bírt.

Érdekes munka ez a kis, négykönyvnyi monográfia. Ptolemaiosz bonyolult tudományos modorban adja elő mondandóját, ez pedig egyes részeken szinte követhetetlenné teszi. Ennek következtében az ókortól napjainkig több tucat kommentárt írtak hozzá, amelyek megpróbálják értelmezni a mester szavait. Ám ez a tudományos megközelítés máshol is tetten érhető: egyáltalán nem hivatkozik forrásaira, és amit rendszerébe nem tud beilleszteni, egyszerűen elhagyja. Ezzel az első azok sorában, akik elméleti alapokra támaszkodva dolgozzák át az asztrológia tanait: ez a megközelítés évszázadokkal később végzetesnek bizonyul majd. A kor gyakorlatias asztrológiájára nem is gyakorol túlzottan nagy hatást: az elméleti finomságok iránt fogékony arabok körében nyeri el először az igazi elismerést.

Ptolemaiosz hozzáállásának legfőbb kárvallottja a kezdeményező asztrológia: az első könyv általános bevezetője után egy könyvet szentel az egyetemes és kettőt a születési asztrológiának, ám a kezdeményezések egy-két futó megjegyzést leszámítva teljesen mellőzötté válnak. Mindaz viszont, amit az asztrológia többi területén lefektetett, később a viták ellenére is kánonná vált. De ehhez még évszázadokra volt szükség.