A 2. századtól fokozatosan enyhülni kezdett az asztrológiát körülvevő, eleinte bizalmatlan légkör. Nikaiai Antigonosz például már publikálhatta Hadrianus születési képletét gyűjteményében, igaz, csak a császár halála után. A helyzet változását jól jelzi a következő századok gazdag asztrológiai irodalma, amelynek virágzását csak rövid időre szakította meg a 3. század zűrös politikai helyzete, de amelyet érdemben még a kereszténység 4. századi államvallássá emelése sem formált át.

A kor asztrológusai alapvetően nem hoztak újat. Legtöbbször elődeik munkásságát dolgozták fel, a legkiválóbbak pedig összefoglalásaikban visszanyúltak a legkorábbi szerzőkig. Ezt az eljárást két műben is viszontláthatjuk. Firmicus Maternus, a 4. század elején élt római szenátor nyolc könyvet szentelt az asztrológia témájának. Ebben a főként születési asztrológiával foglalkozó, ám elméleti eszmefuttatásokat és moralizálást is tartalmazó, terjedelmes munkában gyakran utal a legkorábbi, manapság már nem olvasható asztrológusokra; felbecsülhetetlen értékű, annak ellenére, hogy számos félreértéssel is találkozunk. De talán még jobb példa az a viszonylag rövid, ám a teljes asztrológiát átfogó összefoglalás, amelyet thébai Héphaisztión készített az 5. század elején. Három könyve a három asztrológiai ágazatot tárgyalja hierarchikus rendben: elsőnek az általános, másodikként a születési asztrológiát, és ehhez járul a harmadik könyv, amelyben a más szerzők által gyakran elhanyagolt kezdeményező asztrológia összefoglalása olvasható. A legfőbb forrásai jól mutatják, mely műveket tartották a legfontosabbaknak: Ptolemaiosz és Dórotheosz műveit. Héphaisztión viszont sokat idéz más szerzőktől, a Nekhepszó-Petoszirisz gyűjteményből, Ptolemaiosz értelmezőitől, Pankhariosztól és Porphüriosztól, és más, kevésbé ismert íróktól.

A fennmaradt Ptolemaiosz-szöveggel összevethető Héphaisztión-helyek alapján az asztrológiai irodalom egyik alapvető jellegzetességére is fény derül. Mégpedig arra, hogy az irodalmibb szövegekkel ellentétben az asztrológiai műveket nem tartották sérthetetlennek: az aktuális kor elképzeléseinek és az olvasóközönség érdeklődésének függvényében, praktikus szempontok alapján lerövidítették, átdolgozták a munkákat, betoldottak részleteket, ezért a legtöbb esetben szinte nem is dönthető el, hogyan is nézett ki az eredeti. Gyakran készülnek kivonatok: Héphaisztión művéből például négy különböző kivonat maradt ránk. Másik jellemző vonás az anonim munkák gyakorisága, illetve a mitikus elődök neve alatt keringő, úgynevezett eponim művek nagy száma. Az i. e. 3. századtól egészen az érett középkorig garmadával találunk Hermész neve alatt megjelent iratokat, amelyek a legváltozatosabb időszakokban íródtak, és hasonlóan sokszínű tartalommal is bírnak.

De a hitelesnek tekinthető művek is változatos formájúak. Egy ideig virágzik a Dórotheosz nyomdokát követő, főként a köznépnek szóló tanköltemény, az asztrológiai bevezetés és a kommentár. Ritka a nagyobb lélegzetvételű, összefoglaló vagy kizárólag a születési asztrológiának szentelt munka: ebben a korban az asztrológusok ritkán élvezhették vagyonos előkelők bőkezű támogatását. A történelmi helyzet változása az asztrológiai irodalomra is rányomta a bélyegét: a Római Birodalom nyugati felében, ahol az 5. század folyamán barbár királyságok alakultak, az asztrológia művelése megszűnt. A már addig is inkább a keleti birodalomfélben művelt, a görögül beszélő nagyközönség számára íródott munkák száma is fokozatosan csökkenni kezd. Ugyan Bizáncban sohasem merült feledésbe, koronként azonban eléggé háttérbe szorult: az utolsó ókori asztrológusként számon tartott, felbecsülhetetlen jelentőségű 7. századi Rhétorioszt követően egyre ritkábban bukkannak fel újabb nevek. Ebben az időszakban az asztrológia súlypontja máshová tolódik át.

Ennek bemutatásához azonban egy kicsit vissza kell tekinteni az időben. Korábban nem írtam róla, hogy az időszámításunk előtti századokban az asztrológia nem csupán a későbbi Római Birodalom területén hatott. A görögök asztrológiája eljutott keletre, Perzsiába és Indiába is. Mivel a politikai egység hamar megbomlott, és a Szeleukidák helyét a párthusok terjeszkedő birodalma foglalta el, a perzsa és indiai asztrológia külön utakon fejlődött tovább. Az indiai asztrológia mai napig folyamatosan jelen van, kissé félrevezető név alatt – védikus asztrológiaként – ismert, noha a görög eredetet egyértelműen mutatja a technikai szókészlet, amely eltorzult alakú görög szavakból áll. A legkorábbi indiai asztrológusok ezt jól tudták: a 2. századi asztrológiai alapmű, a Jávanadzsátaka címe nem más jelent, mint görög asztrológiát. Hasonlóképpen elkülönült fejlődési utat járt be a perzsa asztrológia, amelyből sajnos egyetlen munka sem maradt fenn, így csak a kezdetben többnyire perzsa származású arab asztrológusok révén ismerjük elképzeléseit.

Miközben a bizánci asztrológia, ugyanúgy, mint más tudományok, a 7. századtól kezdve sorvadásnak indul, Keleten új hatalom jelenik meg: az arab világbirodalom. A gyorsan terjeszkedő birodalom a 7–8. században szinte pillanatok alatt hódítja meg a Közel-Keletet, Észak-Afrikát, és csakhamar a Pireneusi-félszigetet is. A felvilágosult kalifák támogatják a tudományokat, így a filozófia, építészet és orvostudomány mellett az asztrológia is virágzásnak indul. Noha az arab nyelven író szerzők szinte ott folytatják, ahol a görögök abbahagyták, új gondolatok is megjelennek, amelyek az indiai és perzsa asztrológiából származnak. Ezzel veszi kezdetét a 8. században az asztrológia második virágkora.