A 14. századtól a tudomány és a művészet érdeklődése az antik világ felé fordul. Lassan beköszönt a reneszánsz kor. Először a római ókor áll a figyelem központjában, mivel a görög nyelv Európában ekkor még alig ismert. Amikor viszont az összeomló Bizánci Birodalomból menekülő görög értelmiségiek Nyugaton lelnek új otthonra, Európa hamarosan felfedezi a görög műveltséget.

Az ókori asztrológia felfedezése lassan halad. Ugyan Tivoli Plató már a 12. században lefordítja Ptolemaiosztól Az égitestek hatásai című munkát, a kortárs asztrológia továbbra is az elődök által kitaposott ösvényen halad. A 14–15. században azután megjelenik a királyok udvarában is, de ekkor már nem születnek nagyszabású munkák. Az olyan művek, mint Prosdocimo de Beldomandi vagy Lorenzo Bonincontri időválasztó asztrológiai értekezései, csupán a régebbi szakirodalom összefoglalásai. Kivész az újító szellem, és amit a reneszánsz hoz magával, az inkább zavarba ejtő, mintsem megújhodást mutató változás.

Az asztrológia megfogalmazási módját mindig nagyban befolyásolta az éppen uralkodó világkép. A görögök Arisztotelész és a sztoikusok természetfilozófiája keretén belül építették fel a klasszikus asztrológia rendszerét, amelyet később az újplatonizmus is befolyásolt. Az arabok, akiknél az asztrológia eggyé vált a csillagászattal, folytatták mind a ptolemaioszi elméleti, mind a dórotheoszi gyakorlati vonulatot – mindezt vagy muszlim, vagy keresztény, vagy zsidó monoteista felfogásban. A középkorban számos alkalommal folyt arról a vita, hogy vajon az asztrológia összeegyeztethető-e a kereszténységgel, vagy úgy általában arról, mennyire lehet tudománynak tekinteni a „bírálati asztrológiát”, szemben a „természeti asztrológiával”, azaz a csillagászattal.

Még a reneszánsz tudósok is ellenkező harcálláspontokat vettek fel. Pico della Mirandola dühösen kirohant az asztrológiával szemben, ezzel szemben Marsilio Ficino védte azt. Ám a reneszánsz elméket nem igazán foglalkoztatta koruk kiforrott, de alkotóerejében már megkopott asztrológiája: az ókor felé fordultak, csodálattal tekintve az újplatonizmussal rokon, mágikus asztrológiára, illetve Ptolemaioszra, aki tudományos köntösbe bújtatta a csillagok értelmezésének művészetét.

A reneszánsz tudósok fáradhatatlan kutatásai, valamint a könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése megnyitotta az utat ahhoz, hogy az asztrológiával összeforrt csillagászatban is új eredményekre jussanak. Mikołaj Kopernik Cicero és Plutarkhosz műveit olvasva rátalált arra az elméletre, amely végső soron szamoszi Arisztarkhosztól származik: a Világmindenség középpontjában nem a Föld, hanem a Nap helyezkedik el. Ez a később helyesnek elfogadott elmélet több, mint másfél évszázadon át küzdött a hagyományos geocentrikus felfogással, míg a végén győzelmet aratott.

De ezzel együtt az asztrológia hanyatlása is megkezdődött. Miután a csillagászat és az asztrológia összekapcsolódott, az asztrológiai világkép egyszersmind a csillagászat világképének is számított. Azzal, hogy a csillagászatban áttörés következett be, az asztrológia lényegében világkép nélkül maradt, mivel megállapításai a kopernikuszi rendszerben értelmüket vesztették. Ezt a kutatók hamar felismerték, így az asztrológiát egyre kevésbé tekintették tudománynak, mint inkább tapasztalatok gyűjteményének, amely nem rendelkezik koherens háttérrel. Persze ehhez még évszázadok kellettek: mégis ez indította el az asztrológiát a lejtőn.

A korszellem változása alól a 16. század legjelentősebb asztrológusai, Luca Gaurico, Johannes Schöner, Johannes Gartze, Cyprian Leowitz, Girolamo Cardano és Francesco Giuntini sem tudták kivonni magukat. Ptolemaiosz iránti lelkesedésük arra indította őket, hogy racionális alapokon állva reformálják meg az asztrológia rendszerét. Önmagában ez még nem is lett volna baj, ha nem a szellemi erjedés közepette próbálkoztak volna stabil alapok megteremtésével. Csak éppen amit tettek, már nem volt időszerű: a csillagászat fejlődésével párhuzamosan haladó világkép-változás nem tette lehetővé, hogy próbálkozásaik hosszú életűek legyenek. Hiába nyúltak vissza az általuk őseredetinek tartott Ptolemaioszhoz, ezzel az asztrológia addigi fejlődését tagadták meg, hogy végül egy új korban egy új csillagtudomány kialakításában szükségképpen kudarcot valljanak. Jellemző, hogy mindennek az univerzális tudós, Cardano volt az igazi élharcosa.

A reformáció szintén az asztrológia ellen dolgozott. Bár barátja, Philipp Melanchthon favorizálta az asztrológiát (az ő nevéhez fűződik a második nyomtatott Ptolemaiosz-kiadás), maga Luther elítélően nyilatkozott róla. A 16. század végén aztán a katolikus egyház is ellene fordul: 1586-ban V. Sixtus pápa bullát adott ki, amelyben betiltja az összes előrejelző technikát, beleértve az asztrológia minden ágazatát.

Ebben az időszakban már csak az uralkodók kegye segít az asztrológia létfenntartásában. Az európai királyok és királynők továbbra is élvezik az asztrológusok segítségét: asztrológiai szolgáltatásuk révén olyan misztikus alakok is tevékenykedhetnek, mint I. Erzsébet angol királynő bizalmasa, John Dee, vagy a Rudolf császárt szolgáló csillagászok, Tycho Brahe és Johannes Kepler. Ezek az alakok viszont már nem igazi asztrológusok: vagy okkult technikákkal (a kor szóhasználata szerint természeti mágiával) mesterkedő alakok, vagy pedig olyanok, akik elsősorban a tapasztalati tudományt, a csillagászatot szolgálják, és többé-kevésbé csak kényszerből foglalkoznak asztrológiával.

A 17. századdal viszont elérkezik az asztrológia történetének utolsó előtti felvonása. Ez Kepler és Newton százada, amikor a csillagászat és a fizika eredményei az utolsó szöget is beleverik az asztrológia koporsójába.