A felvilágosodás, azaz a 18. század beköszöntével az asztrológia eljut történetének befejezéséhez. 1701-ben még megjelenik – jellemző módon – John Whalley Ptolemaiosz-fordítása, aztán viszont majdnem száz évnyi csend következik. Ekkor már egy ideje a művek csak a korábbi szerzők megállapításait ismételgetik, vagy megpróbálják valahogy felvenni a versenyt a gyorsan fejlődő természettudományokkal, egyes eredményeiket kölcsönvéve, az asztrológia rendszerére ráerőltetve. Miután a legkiválóbbak figyelemre sem méltatják többé a tudományok királynőjét, az asztrológia teljesen divatjamúlttá, ósdi, tudománytalan hóborttá válik, amellyel csak néhány műkedvelő dilettáns foglalkozik, ha egyáltalán akadnak ilyenek. Ezek is megelégszenek azzal, hogy szórakoztató jóslatokat adnak, vagy a közvetlen elődöktől idézgetnek.

A csillagászat tudománya időközben jócskán elhúzott az asztrológia mellett, amely az előző században a válsággal küszködött. A héliocentrikus, kopernikuszi világkép-elmélet, a kepleri bolygómozgás-modell, a newtoni mechanika teljesen új megvilágításba helyezi mindazt, amit az emberiség a kozmoszról addig tudni vélt. Az asztrológia ezen megállapításokkal nem tud mit kezdeni: a kortárs asztrológusok – mint azt Morin példáján is láthattuk – elkeseredett szélmalomharcot folytatnak az asztrológia megmentéséért, igyekezetük közben tovább rontva állásait. Aztán 1781. március 13-án William Herschel felfedezi „György csillagát”, azaz az Uránuszt, a Naprendszer harmadik óriásbolygóját.

Ami a csillagászatnak nagy és örvendetes esemény, az az asztrológia szempontjából annak megnyilvánulása, milyen mélyre is jutott az egykor ereje teljében lévő, alkotó tudomány. A kor asztrológusai, akiknek a tudományhoz már nem sok közük van, legfeljebb mint az asztrológia többé-kevésbé elfajzott módszereit használó mesteremberek, hamarosan szerét ejtik, hogyan is haladhatnának a korral, hogyan tetszeleghetnének a felvilágosult tudomány képviselőinek köntösében. Elkezdődik az Uránusz bevonása az asztrológiai elbírálásba, ezzel pedig az asztrológiai világmodell, és vele együtt az asztrológiának nevezhető tudomány végképp méltatlanná válik önmagához.

Ez is a korra jellemző tünet. Ha visszatekintünk, láthatjuk, hogy az asztrológia tudományának egészségét mindig jól mutatta, hogyan viszonyul ember- és Földközpontú, perspektivikus világképe a fizikai valóságot leíró, csillagászati világképhez. A görögök idejében ismert volt a precesszió: az asztrológiában mégsem foglalkoztak vele, mert ahogy Ptolemaiosz fogalmaz, csupán a számítások pontossága érdekében kell figyelembe venni. Amikor az arabok korára az eltérés jelentőssé vált, az asztrológiai világkép érintetlenül hagyása mellett módosították a kozmológiai modellt. Ezek azonban még ekkor sem mondtak ellent egymásnak. De még a héliocentrikus világkép, vagy a Galilei által felfedezett mellékbolygó-rendszerek sem ingatták meg az asztrológiát igazán a hanyatló 16–17. században: csupán tudomásul kellett venni, hogy van, ami a szemnek láthatatlan, és bár asztrológiailag a földi perspektíva a meghatározó, a világ középpontja nem a Föld, így csillagászatilag is más modellre van szükség. A 18. század végén viszont már mit sem tudtak arról, hogy az asztrológia perspektivikus, természetes láthatóságra épített rendszerét nem kell, hogy távcsöves csillagászati felfedezések befolyásolják. Tökéletesen figyelmen kívül hagyva az asztrológiai elméletet, beépítették rendszerükbe az alapvetően idegen csillagászati megfontolásokat, és ez alapján kísérletezni kezdtek az Uránusszal, majd 1846-os felfedezését követően a Neptunuszt – pedig ezek szabad szemmel nem pillanthatók meg, így a földi élet szempontjából nincs jelzésértékük.

A kor „asztrológusai” javára legyen írva, hogy még ekkor sem veszítették el teljesen a józan eszüket: az 1801-től kezdve egyre-másra felfedezett kisbolygókat nem próbálták beleszuszakolni a már amúgy is elfajzott rendszerükbe. Ez csak a 20. században vált divattá, amikor az emberek már rég nem az eget bámulták, hanem táblázataikat vagy később a programok által felírt bolygópozíciókat. Talán ez a szűk körben ismert, szórakoztató időtöltésnek számító, csökevényes asztrológia el is halt volna, ha a 19. század második felében a spiritizmusból kinövő egyik okkult csoport, a teozófusok figyelme nem irányult volna rá. Ez pedig beteljesítette a két évszázada haldokló asztrológia sorsát.

A spiritizmusból, a hinduizmus népszerű, leegyszerűsített tanaiból, misztikus spekulációkból és evolúcióelméletből összegyúrt vallási elmélet, a teozófia rendszerének lényegi összetevőjét találta meg az asztrológia elemeiben. A teozófusok egy része ezután érdeklődéssel fordult az asztrológia felé, már amennyiben a kor asztrológiáját lehet ezzel a névvel illetni. William Frederick Allan, művésznevén Alan Leo az asztrológia újjáélesztésének céljával a teozófiai gondolkodás szerint dolgozta át a kor elkorcsosult asztrológiáját, létrehozva ezzel a csillagfejtést, amely manapság is asztrológiának nevezteti magát, de már csak távolról hasonlít a tudományok királynőjére. Brit és kontinentális követői aztán könyvek százait írták össze, elődjüknek kinevezve Morint, aki egymaga sokat tett az asztrológia sanyarú sorsáért. Nem célom, hogy a csillagfejtésről bővebben írjak, megteszi ezt bármelyik „asztrológia”-könyv, amely hosszan magasztalja az „ezoterikus” tudomány nagy képviselőit, tudomást sem véve arról, hogy az asztrológia csak akkor vált „ezoterikus tudománnyá”, amikor a teozófusok a kezük közé kaparintották. Hasonlóképpen, csak futólagos említést érdemelnek azok a fejlemények, amelyek a csillagfejtés megteremtését követték: ennek a teozofikus ihletésű, „tradicionális asztrológiának” elnevezett csillagfejtésnek egyeduralkodóvá válása a század első felében, az újságok horoszkóprovatainak megjelenése a ’30-as években, majd a pszichológia, de főképpen a pszichoterápia ismertté válását követően a pszichológiai „asztrológia” megteremtése a teozofikus csillagfejtés alapjain. Tucatjával lehetne sorolni a különböző rivális ágazatokat, amelyek számos ismérvükben megegyeznek egymással: mindannyian a teozofikus csillagfejtésből sarjadtak, lényegében csak a születési ágazatot ismerik, eszközeiket önkényesen vagy „kutatások” alapján válogatják össze, nem adnak értékelhető magyarázatot a működésükre, népszerű tudományos elméletekre hivatkoznak, figyelmen kívül hagyják a klasszikus asztrológiát, és a tudomány képviselőinek szemében jobbára szalonképtelennek, áltudományosnak minősülnek. Ehhez csak annyi tehető hozzá, hogy követve a trendeket, minél újabb irányzatról van szó, annál inkább visszavonul a tényekkel kapcsolatos megállapításoktól a megfoghatatlan „pszichológiai” kijelentések terepére.

Ilyenformán akár meglepőnek is tarthatnánk, hogy az igazi asztrológia mintha kezdene magához térni három évszázados Csipkerózsika-álmából.