Ha végigtekintünk az asztrológia századain, láthatjuk, hogy mindig egy retrospektív tudomány volt, azaz gyakorlói mindig elődeik műveit forgatták, megpróbálták értelmezni homályos megállapításaikat, és ezt használták fel kiindulópontként mesterségük gazdagítására. Igen, elődeik műveiről van szó: ki kell ábrándítsam azt, aki úgy gondolja, hogy az asztrológia mesterről mesterre öröklődő titkos tudás. Persze ilyen is előfordult: Balbillosz Thraszüllosztól tanulta, Abu-Maasar al-Kinditől, Coley Lilly-től, ám leggyakrabban könyvekből, minél több és minél régebbi szakmunkából. Figyelembe véve azt a tényt, hogy a könyvírás és -kiadás még ma sem olcsó mulatság, az ókor, középkor és koraújkor századaiban pedig hatványozottabban nem volt az, nyilvánvaló, hogy az asztrológiai szakmunkák az utókor épülésére, és nem úri passzióból születtek.

A könyvek nagy hátránya, hogy nem lehet tőlük kérdezni. Bármely művet is nézzük, könnyen találhatunk kevésbé vagy egyáltalán nem érthető szakaszokat, és ez nem csak a másolók hibájának róható fel. Ptolemaiosz, az asztrológia talán első nagy újítója például olyan retorikus szaknyelvet használt, amely kommentátorok több generációját foglalkoztatta ifjabb kortársától, Démophilosztól egészen a mai szövegkiadókig. De még a látszólag egyszerű és tömör munkák is kitermelték a maguk értelmezőit: Paulosz tényszerű bevezetője az újplatonikus Olümpiodórosz és más, névtelen kommentátorok gondolatait foglalkoztatta. Ez érthető is: ha például egy nyelvet alaposan el akarunk sajátítani, minél nagyobb mennyiségű és minél változatosabb írott vagy hangzó szövegre van szükségünk. Így van az asztrológiában is: akkor válik egyre megfoghatóbbá az asztrológia mint nyelvezet, minél több szerző tálalásában találkozunk vele.

Lehet, hogy ezek a megállapítások közhelyszerűek, ám a rögvalóság mégis mást mutat. Bár egyetlen kor sem mentes tőle, az újkor óta egyre több spekulációval találkozunk, amely a maga által konstruált keretbe próbálja beleerőltetni az asztrológiai megállapításokat, néhány esetben egészen odáig jutva, hogy sajátságos leleménnyel egészíti vagy cseréli ki az egyes elveket. Ha pedig ez a törekvés valamilyen szűklátókörű megfontolással párosul, nagy esély van arra, hogy az asztrológia újjáfogalmazása katasztrófához vezet.

Ez a beállítódás a koraújkor asztrológusainál jelent meg először ilyen formában. Ikonjának Placido Titi programja tekinthető, aki saját bevallása szerint mindössze két tekintélyt ismert, Ptolemaioszt és a „józan észt”. Ez az ars poetica jól jelzi a hamarosan bekövetkező Felvilágosodás beállítottságát, de akár azok is mondhatták volna, akik sokat tettek a csillagfejtés megteremtéséért – persze Ptolemaiosz nevét Morin-ével kicserélve.

A „józan ész” ebben a kontextusban nem jelent mást, mint előre kitalált premisszákból kiinduló spekulációt. Az eljárás a premisszák érvényességén áll vagy bukik: ám az asztrológiában ilyen előfeltételezéseket csak az állíthat fel, aki kellőképpen ismeri a témáját. A tudást viszont a derék újkoriak néhány ingatag axiómával helyettesítették, miszerint ami régi, az a jó – ebből következőleg tehát a számukra elérhető legrégebbi szerző, Ptolemaiosz a helyes és követendő –, illetve hogy az idő múlásával elsilányul a tudás. Ezek a megfontolások a 19. századi szövegkritika felfogására emlékeztetnek, amely az ideális szöveget a legrégibb kéziratokból óhajtotta rekonstruálni, az újabbakat gyatrának bélyegezve. Azóta persze túllépett a gyermekbetegségein: az asztrológiai „kutatás” viszont sokszor hátrafelé menetelni látszik még ehhez a vitatható teóriához képest is.

Magyarázatokat persze könnyű találni, és könnyű gyártani is. Tény, hogy az asztrológiai szakirodalom nagy része igen nehezen hozzáférhető. De sokszor az elhatározás vagy a világos metodológia hiánya vezet spekulációhoz. Pedig az asztrológiai kutatás nem sokban különbözik a nyelvészeti kutatásoktól: világosan körülhatárolni a problémát, áttekinteni az ezzel foglalkozó, különböző korokban született munkákat, megállapítani kapcsolatrendszerüket, és ideális esetben feltárható, hogy honnan származik a vizsgált kérdés, hogyan változott az idők során, hogyan lehet kiiktatni a téves elemeket, és hogyan illeszthető vissza a rendszerbe úgy, hogy közben tökéletesen meg is értjük.

Egy ilyen eljárás törvényszerűen jelenti hipotézisek felállítását és módosítását. A hipotéziseknek viszont összhangban kell lenniük a feltárt adatokkal: és ez az a motívum, amely az egészet megkülönbözteti a spekulációtól. A módszerek a filológiában és a nyelvtudományban is hasonlóak: a történeti nyelvészet például egy szó vizsgálata során igyekszik minél jobban visszamenni az időben, minél korábbi, lehetőleg archaikusabb alakban való előfordulást találni, és a más oldalról már kipróbált, elfogadott hangtörvényeket alkalmazva felállítani hipotéziseit. Ezek a hipotézisek aztán, amikor teljesen elfogadottá válnak, és senki sem talál érvet a megdöntésükre, szabályokká változnak. Az eljárásnak számos tudományos kritériuma van, mégis gyakran sikeres. Az időről időre divatossá váló spekulatív „kutatások” viszont primitív eljárásokat használnak: elég, ha tucatnyi hasonló hangalakú és jelentésű szót találnak két nyelv között, hogy kikiáltsák rokonságukat.

A klasszikus asztrológia jelenlegi helyzetében a kutatás a dolgok természetes rendje. Ez bizonyára elkeseríti azokat, akik a kész, tanulásra optimalizált tananyagot kedvelik, ám még hosszú időre van szükség, amíg idáig eljuthatunk. A klasszikus asztrológiai iskolák sem kínálnak mást, mint többé-kevésbé jól összekompilált elméleti alapokat, valamint némi gyakorlati képzést. A műkedvelő szinthez persze ez is elég, de a műkedvelők nem fogják előre vinni az asztrológiáról alkotott ismereteinket. Azok pedig, akik a kutatást spekulációval pótolják, jobb, ha tudják, hogy az asztrológia érdekeivel ellentétesen tevékenykednek.

E hosszúra nyúlt bevezetőt azért láttam szükségesnek beiktatni, mert most az asztrológia különlegesen neuralgikus területére érkezünk. A kérdés ugyanis, hogy a korábban leírt „színjátszó-kört” hogyan fogjuk munkára, vitás és spekulációktól nem mentes probléma. Elméletileg persze egyszerű lenne: az égbolt különböző részeit különböző aktuális dolgokhoz, szerepekhez rendeljük, majd megvizsgáljuk, hogy az ezeket irányító (azaz a szerepet játszó) bolygók mit csinálnak, és készen is van a történetünk, amelynek tanulságait levonhatjuk. Csupán ez a gyakorlatban válik komplikálttá: hogyan is osztjuk ki a szerepeket?

A kérdés nagyban hasonlít a rendező dilemmájához, és több rendszert is kidolgoztak, amelyekkel elfogadhatóan megoldható. A történeti tények alapján legrégebbi eljárás, amely a „tizenkét terület” (dódekatoposz) nevet viseli, már az általunk belátható legkorábbi időkben magában olvasztotta, illetve kiszorította riválisait. Az elv a következő: az aktuális világ minden ténye, legyen élő vagy élettelen, konkrét vagy elvont, az égbolt egy-egy területéhez rendelhető, amelyekből összesen tizenkettőt hoztak létre az alakok számának analógiájára. Ezek a területek viszont – és itt jön a következő probléma –, mivel az alakoktól eltérően nem egyetemlegesek, hanem az aktuális helyzet szerint változnak, nem az ekliptikához, hanem az elsődleges mozgás alapköréhez, az égi egyenlítőhöz kapcsolódnak. Ekkor viszont valamilyen elvet kell találnunk, hogy a területek határait az ekliptikán, az alakokon és azok fokain belül kijelölhessük.

Az éggömb felezésének módja magától adódik. Az égi egyenlítő aktuálisan legmagasabb, delelő és legalacsonyabb, alsó kulminációs pontján átbocsátott kör két részre bontja az ég gömbjét, mintha dél felé állnánk, és a balkézre lévő félgömböt keleti, a jobbra találhatót pedig nyugatinak neveznénk. Ezek az ekliptikán két, egymással szemben lévő pontot jelölnek ki: az égközepet (medium coeli, MC) és az égaljat (imum medium coeli, IC). A következő felezés viszont már gondot okoz: ha a keleti és nyugati metszéspontot ugyanilyen módszerrel, saját földrajzi helyünkről igyekeznénk kijelölni, ezek nem kerülnének egymással szemben az ekliptikán, hanem a déli „fél” némileg kisebb lenne. – Akinek ezt nehéz elképzelni, rajzoljon egy kis kört – ez lesz a Föld –, és köré koncentrikusan egy nagyobb kört, ami az éggömböt jelképezi. Ha egy egyenest a közös középponton, a Föld közepén bocsát keresztül, ez az éggömböt két egyenlő ívszakaszra metszi; ám ha ugyanez az egyenes csak érinti a kisebb kört, tehát a Föld felszínét, akkor a nagy körön egy hosszabb és egy rövidebb ívszakaszt kap. – A problémát azzal oldották fel, hogy az eljárást nem a Föld felületén, hanem a közepén hajtották végre, így a keleti, felkelő pont (hóroszkoposz, ascendens, AC) és a nyugati, lenyugvó pont (düszisz, descendens, DC) egymással szembekerültek, még ha nem is pontosan derékszögbe is állnak az égközép és égalj közötti meridiánnal.

A hosszadalmas kifejtést az indokolja, hogy ez a döntés hozta el végérvényesen az asztrológia megszületését. A felkelő pont, görög nevén ’időmeghatározó’ ugyanis a területfelosztás alapja, kezdőpontja. Innentől lehetett területfelosztási elvről beszélni, és ez adta meg, hogy az asztrológia elvált a szématológiától, hiszen konkrét „rendezői utasításokat” adott a szerepek kiosztására, és nem valamilyen univerzális módon közelítette meg a kérdést. A klasszikus asztrológia tehát ugyanaz, mint a hóroszkopikus, felkelő pont-alapú asztrológia; ami pedig nem ilyen, csak proto-asztrológiának nevezhető.

Ez a felkelő pont vált ezután a terület-felosztási rendszer alapjává. Azonban a görögök idejében még elég érdekesen kezelték: megkülönböztették a topikus és a dinamikus felosztást. A topikus a már említett rendszer, amelyben egy terület egy életterületet, dolgot, élőlényt, személyt jelent, és úgy vették, hogy egy terület egy alakot tartalmazott, a felkelő pont alakjától kezdődően. (Ez az egészalakos területfelosztási rendszer.) A dinamikus felosztás viszont egészen mást jelentett, és kezdettől fogva tizenkét részből állt: a már említett sarkoknál (AC, IC, DC, MC) kezdődtek a hatékonyságot jelentő sarokterületek, és megelőzték őket a gátoltságot jelző hanyatló területek; a sarokterületekre következő követő területek pedig inkább hatékonyságot, mint gátoltságot jeleztek az ott álló bolygóra nézve. A pontos kijelölés már a görögök számára is gondot okozott: volt, aki a sarokpontok közötti negyedeket harmadolta (ez később Porphüriosz neve alatt terjedt el), és olyan is – mint Ptolemaiosz –, aki az első sarokterületet a felkelő pont előtt 5 fokkal indította, és az egyes cikkeket egyenlő, 30 fokos terjedelműnek vette.

A matematikailag nem túl egzakt, viszont a gyakorlatban tűrhetően hasznosítható rendszerrel maguk a görögök sem voltak elégedettek. A tizenkettes dinamikus felosztás hatására a topikus felosztásban is egyeduralkodóvá vált a tizenkét részre való osztás, majd egyre-másra próbálkoztak a dinamikus felosztás matematikai rögzítésével. A Rubiconon végül az arabok léptek át, akik egyesítették a két rendszert, és tisztán matematikai alapra helyezték. Egyetlen probléma maradt: még ha a sarokpontokhoz ragaszkodtak is, a többi területhatár, a köztes csúcsok kijelölése többféleképpen is történhetett. Ennek eredménye az, hogy mai napig tucatnyi területkijelölési elv maradt forgalomban, amelyek szinte minden esetben propagálóik, és nem kidolgozóik nevét viselik.

Tökéletesen igazat kell adnom Frawley-nak, aki a problémát a térképészet alapdilemmájához, a vetületkészítéshez hasonlítja. A területfelosztás a mi asztrológiánk próbálkozása az ábrázolhatatlan megragadására. Segédeszköz, nem más, akár az Alchabitius-, akár a Regiomontanus-, akár a Placidus-rendszert alkalmazzuk. Ideális esetben „éreznünk” kellene, hol húzódnak a határok, de amióta az ember a képletet bogarássza, és nem az eget bámulja, ez csak segédeszközökkel lehetséges. A rendszer eme fogyatékosságát viszont nem érdemes túlértékelnünk: más tényezők bőven kompenzálják a bizonytalanságból következő kockázati tényezőket.

Viszont ha már megvannak a területek, akkor megvannak a szerepekre kijelölt színészek is. A terület ugyanis önmagában nem tesz semmit: átfogja a zodiákus egy részét, ezáltal valamilyen minőséggel bír – erről a legbővebb felvilágosítást a terület csúcsa adja –, viszont amennyiben ez egy aktív tényező, úgy a területhez egy bolygó is rendelendő. Kontextushoz függően ez olyan bolygó lesz, amely vagy a területen tartózkodik, vagy valamilyen szintű uralommal bír felette; ezt az uralmat azután tekinthetjük bármelyik alapméltóság szerint. A kérdőágazatban például a terület által jelzett szerepet az a bolygó fogja többnyire eljátszani, amely a terület csúcsa felett ház szerinti uralommal bír; azaz a terület csúcsán az ő háza áll, és ő maga a gazda, aki felel a területért, még akkor is, ha éppenséggel máshol tartózkodik.

Innentől kezdve már csak a szereplők által eljátszott darabot kell figyelnünk, attól függően, mire vagyunk kíváncsiak. Ha például egy jövőről szóló kérdés a téma, akkor megfigyeljük, mit és hogyan csinálnak. Mennyire kedvező helyen állnak, találkoznak-e egymással közvetlenül vagy közvetítés révén, milyen eseti és alapállapotban találhatók. Ezeknek a tényezőknek az alapos vizsgálata aztán minden esetben meghozza a választ. Persze mindez a tudáson és a gyakorlaton múlik, azaz hogy ismerjük-e eléggé, melyik tényezőt hogyan fordíthatjuk le az aktuális helyzet nyelvére, és hogyan tudjuk a jelzéseket úgy súlyozni, hogy egységes végeredmény kerekedjen ki belőle.

Ezek tehát a legfontosabb alapelvek: a színészek szemrevételezése, a szerepek kiosztása, és a darab megtekintése. És hogy ez konkrétan miért is jó nekünk, azt a különböző ágazatokhoz kapcsolódóan a következő résztől kezdve tárgyalom.