Mivel az asztrológia kérdőágazatában főhelyet foglalnak el a sikerre vagy sikertelenségre vonatkozó vizsgálatok, az idők folyamán az egyes tényezőket igen nagy részletességgel dolgozták ki. Pedig az alapkérdés igen egyszerű: ha a kérdező és a kérdezett jelölője találkozik, akkor az esemény beteljesül, ha viszont nem találkoznak, nem. Persze mindez a gyakorlatban jóval bonyolultabb formában jelenik meg.

Először is arról kell beszélni, mit jelent két bolygó találkozása. A testi találkozás, tehát hogy egy alak ugyanazon fokára kerülnek, magától értetődő. De ugyanilyen találkozásnak tekinthető az is, ha az egyik bolygó a másikra veti a sugarát, ezzel lehetővé téve, hogy a megpillanthassa őt magát. Az aspektusok, azaz pillantások viszont nem maguk a bolygók, hanem az általuk aktivált alakok és fokok között lehetségesek; ez olyan, mintha kémlelőnyílásokra gondolnánk: és ha valaki éppen előtte tartózkodik, szemügyre veheti a környezetét.

Magukról az aspektusokról eddig nem volt szó. A klasszikus asztrológiában négyfélét különíthetünk el, amelyek más-más minőségű kapcsolatot jelentenek: a szembenállást, a háromszöget, a keresztpillantást és a hatszögű aspektust. A szembenállás – mint neve is mutatja – a tökéletes ellenszenv, ellenszegülés aspektusa. Olyan alakokat köt össze, amelyek bár melegségükben megegyeznek, passzív összetevőjük, azaz nedvességük mégis eltér: például a Bikát és a Skorpiót, amelyek ugyan mindketten hidegek, tehát nem cselekvő, hanem szenvedő jellegűek, viszont egyikük száraz, másik nedves – ezért más elképzeléssel bírnak arról, mit is szeretnének elszenvedni. Hasonlóképpen nehéz, diszharmonikus aspektus a keresztpillantás: az ilyen viszonyban álló bolygók olyanok, mint a kereszteződésnél álló autók, akik ugyan akadályozzák egymást, de ha mindenki kivárja a sorát, mégiscsak elindulhat a forgalom – ellentétben a szembenállással, ahol valakinek meg kell hátrálnia. A keresztezés olyan alakok között teremt kapcsolatot, mint az Ikrek és Halak, illetve Ikrek és Szűz. E két eset viszont eléggé különbözik: az első esetben bár a melegségük eltérő, az alapfelépítés, a nedvesség megegyezik; a második esetben viszont sem ez, sem az nem stimmel. Az Ikrek és a Halak a végrehajtás módjában akadályozzák egymást: az Ikrek aktívan cselekszik, a Halak viszont passzív, rajta cselekszenek – pedig ugyanabból a nedvességből indulnak ki. Az Ikrek és Szűz találkozása viszont nemcsak a cselekvés vagy történés kettősségét, hanem az eltérő koncepciót is jelzi. Ezek akadályozzák egymást, és amíg valamilyen módon fel nem oldható az akadály, addig ott marad.

A két akadályozó aspektus mellett két segítő is megtalálható: a háromszöget nevezik a nagyobb, a hatszöget pedig a kisebb segítőnek. Valóban, a háromszög olyan alakokat köt össze, amelyek tökéletesen együtt tudnak működni: az így összekötött Kos, Oroszlán és Nyilas mind szándékában, mind a végrehajtás módjában egyetértőnek számít. A hatszög esetében viszont csak ez utóbbi, a hogyan egyezik meg: az így összekapcsolt alakok, például a Skorpió és Szűz vagy Skorpió és Bakszarvú között eltérő az alapkoncepció, de ettől még a kapcsolat segítő lehet, de csak azért, mert nem egymással szemben tevékenykednek, hanem egymás mellett.

Ezek tehát azok a viszonyok, amelyek a bolygók között létrejöhetnek. Ezeket viszont több tényező is árnyalja, amelyekről a megfelelő helyen lesz szó. Viszont már itt le kell írnom, hogy a koraújkori asztrológia felfedezései, a kisebb aspektusok egyáltalán nem illeszthetők be a fenti keretbe, ezért nem tekinthetjük őket többnek, mint matematikai zsonglőrködésnek.

Az első ilyen tényező abból következik, hogy a bolygók magukban sem neutrálisak, így már eleve van valamilyen viszonyulásuk a többiekhez. A filozófus Abul-Kaszim például olyan elméletet épített fel, amelyben felsorolta, hogy egy-egy bolygó mely planétákkal áll kölcsönös ellenszenvben, melyikre haragszik, és melyik felé viszonyul barátsággal, illetve melyiktől fogadja a barátságos viszonyulást. Például a nagy jótevővel, a meleg és nedves természetű Jupiterrel kölcsönösen ellenszenvvel viseltetnek ketten, a meleg és száraz Mars, valamint a semleges természetű Merkúr. Ez a bőkezű és nagyvonalú bolygó viszont haragot igazából csak a serény, jellegtelen Merkúr felé táplál. Barátsággal pedig hasonló alapvetésű, hideg és nedves Vénusz felé fordul, míg a szintén hideg és nedves Holdét készséggel fogadja.

Most viszont térjünk vissza eredeti témánkhoz, az események bekövetkeztét segítő vagy gátló tényezőkhöz. A sikerre vonatkozó kérdések a jövőre irányulnak: tehát a bolygók között jövőbeli kapcsolatot keresünk, konkrétan azt, hogy a kérdezőt és a kérdezettet jelölő planéták közül az egyik összekapcsolódik-e a másikkal testileg vagy sugarak útján – azaz hogy a könnyebbik közeledik-e a másikhoz. A klasszikus szerzők aprólékosan kidolgozták a bolygók közös történetének egyes fázisait, pontosan definiálva, mi a közeledés és mit jelent. Vegyünk ennek az alapesetét: egy könnyű bolygót, amely alacsonyabb fokszámon áll, és egy nehéz bolygót, amely magasabban. Amikor a távolságuk kevesebb, mint 15 fok, már beszélhetünk közeledésről (applikáció). Aztán vagy egyszerre, vagy egymás után bekerülnek egymás hatáskörébe: innentől kezdve a kapcsolat már fennáll, de még nem valósult meg. Ez olyan, mint amikor ketten meglátják egymást az utcán, annyira viszont még nem járnak közel, hogy köszönni is tudjanak. Majd a kapcsolat egyre szorosabbá válik, végül ugyanazon a fokon bekövetkezik az összevegyülés (kommixtió), amikor a két bolygó szinte azonossá válik. Miután a könnyű bolygó elhagyta a közös fokot, már távolodásról (szeparáció) beszélünk: a kapcsolat a hatókörökön belül megmarad, aztán vagy rögtön, vagy az egyoldalúvá válása után megszűnik, végül a 15 fokos határon túl a planétáknak végképp nem lesz közük egymáshoz.

Ez az egyszerű történet a valóságban néha sokkal komplikáltabb. Például akkor, ha az aspektus partilis, azaz csak fokszám szerint van meg – belekalkulálva a bolygók hatókörét –, alak szerint nem: ez az állás a kérdőasztrológiában többnyire sikertelenséget jelez. Azután előfordulhat, hogy útközben a bolygók mozgása megváltozik; vagy eleve különleges mozgásformában találkoznak, például vagy úgy, hogy a nehezebb bolygó hátrálása miatt a kapcsolat még gyorsabban létrejön, vagy úgy, hogy egymást mindketten hátrálva érik be. Ez utóbbi eset a kissé jellegtelenül követésnek nevezett helyzet, amely körülbelül arra hasonlít, mint mikor két hányattatott sorsú ember valahogy összekerül, jobb híján.

A szakirodalomban az összekapcsolódást, azaz a kölcsönös hatókörbe lépéstől egészen az összevegyülésig tartó közeledő szakaszt a konjunkció szó jelöli. Érdemes figyelni, mert ez a kifejezés szűkebb értelemben a testi kapcsolatot jelöli, azt a felállást, amely az aspektusokra hasonlít, csak nem pillantás által jön létre, hanem kimondottan testileg. Hogy pedig a kép még bonyolultabb legyen, a testileg vagy pillantással történő összekapcsolódáson kívül, amelyet alakok és fokok szerint szemlélünk, létezik még két másik összekapcsolódási típus. Az első a szélességi (latitudinális), amikor két bolygónak az ekliptikai szélessége között is kapcsolat jön létre: ez az eddig említett hosszúság szerinti (longitudinális) összekapcsolódás erősítő tényezője, önmagában viszont semmit nem jelent. (Hogy kissé túlzott, de talán szemléletes példát hozzak: szélességi kapcsolat nélkül két bolygó összekapcsolódása olyan, mint amikor ketten találkoznak, de az egyik az aluljáróban, a másik pedig a téren várakozik.) A másik pedig a természet szerinti (naturális) összekapcsolódás, amely a többitől független, és teljesen más kategória: csakis fokok között elképzelhető, mégpedig úgy, hogy egy fok egy másikkal közvetett (a fokok deklinációja megegyezik), egy másikkal pedig közvetlen (a fokok deklinációjának itt csak az abszolútértéke egyezik meg) kapcsolatban van, és ha ezekre a természet szerint rokon fokokra egy-egy bolygó kerül, akkor közöttük természetes kapcsolat létesül. A közvetett kapcsolat az antiszkion, vagyis árnyék, a közvetlen pedig a kontrantiszkion, vagyis „ellenárnyék” – egy-egy más típusú kapcsolat.

Mivel a vizsgálódás most konkrétan arra irányul, vajon a kívánt esemény megtörténik avagy nem, nézzük meg ezt az előbb vázolt fázisok szempontjából. Ha a távolság több mint 15 fok, akkor nincs közeledés, sem távolodás: a bolygóknak semmi közük egymáshoz, így a kérdés nem időszerű. Ha a bolygók távolodnak, akkor a kérdés már nem időszerű: sok esetben viszont ez is jelzésértékkel bír, de nem egy jövőbeli esemény bekövetkeztét illetőleg, hanem amikor egy fennálló helyzetet bírálunk el. Ha a kapcsolat még csak az egyik bolygó hatóköre szempontjából létezik, akkor mindez elég egyoldalú ahhoz, hogy újfent időszerűtlennek ítéljük a kérdést: ilyenkor többnyire a kérdezett nem került még közel a kérdéshez. Ha pedig már összevegyülésről beszélhetünk, illetve természet szerinti összekapcsolódásról, akkor vagy nyíltan, vagy leplezett módon éppen bekövetkezett az esemény, így nincs miről beszélnünk. Mindezek miatt az összekapcsolódásnak arra a fázisára kell koncentrálnunk, amely a kölcsönös hatókörbe lépéstől az összevegyülésig tart – és amit a szélesség szerinti összekapcsolódás még erősebbé tehet. A kérdés ilyenkor megalapozott.

Bár ebben az esetben potenciális sikerről beszélünk, korai lenne az üdvrivalgás. A bolygók ugyanis nem mindig úgy cselekszenek, ahogyan azt mi szeretnénk. A tényleges kapcsolat, az összevegyülés ugyanis meghiúsulhat mind a küldő, mind a fogadó bolygó részéről, és ezek a meghiúsító tényezőket fokról fokra ki kell zárnunk, hogy valóban sikerre adhassunk előrejelzést.

Először viszont tisztáznunk kell a szerepeket. Az összekapcsolódásnál két bolygót nézünk: a könnyebbik bolygó a küldő (pulzátor), a nehezebbik pedig a fogadó (receptor). Tökéletesen lényegtelen, hogy éppen melyikük a gyorsabb vagy lassabb, mindenképpen a könnyű fog valamit átadni a nehezebbnek – már ha sikerül, és nem jön szembe valamilyen akadály. (Itt emlékeztetnék arra a tételre, miszerint a Hold sohasem fogad, a Szaturnusz pedig sohasem ad.)

Az elsőszámú akadály az lehet, ha a tényleges összevegyülés vagy a küldő, vagy a fogadó, vagy egy harmadik bolygó miatt nem következik be. A küldő bolygó miatt hiúsul meg az esemény, ha útközben megváltoztatja a mozgásirányát, azaz eláll a kapcsolattól (refrenáció): ilyenkor mintegy megváltoztatja a szándékát. A fogadó bolygó viszont többféleképpen is pontot tehet a remélt kimenetel végére: vagy úgy, hogy az összevegyülés előtt átlép egy másik alakba, azaz kitér előle (evázió), továbblép a kérdésen; vagy pedig úgy, hogy hamarabb lép egy harmadik bolygóval kapcsolatra, így a küldő felsül (frusztráció), a fogadó kikosarazza. Természetesen a kettő egyszerre is elképzelhető. Ha ezen tényezők közül az egyik szóba kerül, a sikertelenség borítékolható.

Sokszor viszont egy harmadik bolygó teszi tönkre a dolgokat, mégpedig vagy úgy, hogy a küldőt, vagy úgy, hogy a fogadót kapcsolja le. Ennek alapesete az akadályozás (prohibíció), amikor a harmadik bolygó testileg a küldő és a fogadó között található, és vagy megelőzi a küldőt a fogadóval való összekapcsolódásban, vagy pedig útközben lekapcsolja. Ebben az esetben az akadály nyilvánvalóan érzékelhető. Nem így van viszont akkor, ha a harmadik bolygó kívülről próbálja elfogni a küldőt vagy a fogadót. Például a küldőt akadályozza meg a prohibitor, ha egy könnyű bolygó, amely a küldőt hamarabb beéri, mintsem az összevegyülés bekövetkezhetne. Ilyenkor viszont lényeges momentum, hogy aspektussal nem tud akadályozni, legfeljebb testileg. Ha viszont testileg elfogja a küldőt, akkor sikeres lesz a prohibíció; és akkor is, ha végül a fogadóval kapcsolódik össze testileg. És ez utóbbi eset igencsak hasonlít arra, amikor a harmadik a fogadót kapja el. Ez a harmadik többnyire egy hátráló bolygó, amely magasabb fokszámról visszafelé haladva közbelép (intervenció). Ebben az esetben ez a bolygó nem újsütetű szereplő a történetben. Viszont a közbelépés egy másik alakból is történhet, melyet a lényegesen erősebb megszakítás (abszcisszió) kifejezés jelez: a „derült égből villámcsapás” minősített esete.

A harmadik bolygó általi meghiúsítás változatos eseteit leszámítva azonban nem kell rögtön elkeserednünk, ha az összkép nem annyira kedvező. Még akkor sem, ha a fő probléma a távolodás, amelynek két fontos, minősített esete van. Az egyik a magány vagy üresjárat (szolitúdó): ha az adott alakban egy bolygó eltávolodott egy másiktól (vagy eltávolodtak tőle), és nem közeledik egyetlen másik felé sem (vagy az felé), akkor semmiféle történésről nem beszélhetünk. A másik, ennél sokkal ijesztőbb eset az elvadultság (feralitás), amikor a bolygó úgy járja végig az egész alakot, hogy egyetlen másikkal sem létesít kapcsolatot. A szakkifejezések jól jelzik mindkét eset reménytelenségét, amelyen nem segítenek az alábbi közvetett megoldások sem.

A távolodás, illetve az egyik vagy másik fél miatt bekövetkező reményvesztett helyzeten esetenként sikeresen tud egy harmadik bolygó segíteni, és ugyanez vonatkozik azokra a helyzetekre is, amelyek egyébként mint „nem időszerűek” lettek megcímkézve. Ennek két esete van: a könnyű bolygók megoldása, az átvitel (transzláció), illetve a nehezeké, az összegyűjtés (kollekció). A megoldás mindkét esetben igen egyszerű, és ugyanúgy történhet testileg, mint pillantással. Az átvitel esetén a transzlátor elválik a küldőtől, és összekapcsolódik a fogadóval; az összegyűjtésnél pedig a kollektor magasabb fokszámon halad, így először a küldő, majd a fogadó kapcsolódik hozzá. Akár transzlátorról, akár kollektorról is beszélünk, a közvetítés azon alapul, hogy amit az egyiktől átvesz, azt a másiknak átadja, és így valósítja meg az eseményt. Ezen a ponton azonban a figyelmesebbek egy pillanatra bizonyára megállnak, hiszen bár a Hold sohasem fogad, a Szaturnusz pedig sohasem ad, mégis leggyakrabban ők játsszák a transzlátor és a kollektor szerepét. Ez így is van: éppen ezért az átvitelt és az összegyűjtést egyáltalán nem szabad úgy néznünk, mint kétlépcsős küldés-fogadási aktust.

A Hold az a bolygó, amely a hagyományos megfogalmazás szerint a bolygók erőit közvetíti a Föld felé. Így olyan, mint egy kozmikus postás, amely minden bolygóval kapcsolatba lép, de neki személy szerint sohasem adnak semmit, csupán egy küldönc, és semmi több. A Szaturnusz pedig az a világvégi vénember, aki ugyan senkit sem tud beérni, viszont bárki a kezébe nyomhat egy tálcát azzal, hogy majd más elveszi tőle. Ez a megfontolás azt is jelenti, hogy egyes óvatosabb szerzők, mint például Bonatti többszörös biztosítékait nem kell annyira komolyan vennünk – de erről majd később lesz szó.

A gyakorlatban a transzlátor szerepét leginkább a két közvetítő bolygó, a „kozmikus postás”, a Hold, és az „istenek hírnöke”, a Merkúr játssza. Kollektorként pedig a Szaturnusz és a Jupiter lép fel leggyakrabban: az egyik az, aki nem szívesen adja oda a dolgokat, de könnyen el lehet tőle venni; a másik pedig az, aki nagyon is szívesen átadja, csak arra kell ügyelni, hogy kinek. A Vénusz és a Nap mint transzlátor, illetve a Nap és Mars mint kollektor sokkal ritkábban fordul elő, és ezekben az esetekben tényleg nem árt az óvatosság, annak figyelembe vétele, hogy vajon más tényezők nem kellenek-e, amelyek biztosítják a sikert.