Itt az újabb járvány – és most nem influenzára gondolok, hanem egy újabb fertőző hülyeségre. Egy neve alapján szárnyasokat megszólítónak tűnő magazin, hogy ezoterikus újdonságokra éhes közönségét szórakoztassa, összekombinált egy ostoba hoax-ot (lánclevélben terjedő kacsát) egy elég sajátos felfogású csillagfejtő elméletével. Elhűlve kellett látnom, hogy a cikk egyből begyújtotta a butaság kéreg alatt lapuló hajtógáz-készletét, és már több helyen is arra a ritmusra jár a fölös gyomorhűtés, hogy nahát, 1994 óta van egy tizenharmadik állatövi jegy is, a Kígyóhordó – akinek rémlik némi a csillagképek magyar neveiről, Kígyótartót mond –, és hát akkor most mi van. A baj persze, mint sokszor, most sem jár egyedül, és a kígyóhordó-vírus (Psychosimplex ophiuchus Brigetionensis) kísérőjelenségként egy másik, kicsit sem kevésbé spekulatív lángelme bakteriális csillagbutaságának is szabad folyást engedett. Ez az elképzelés (Pseudotheoria macrozodiacalia Lussioniensis) arról mesél, hogy egykoron 14 jegy volt, csakhogy ebből kettő, a Ménrót és az, amelyik a kígyót fogja, olyan ezoterikus, hogy csak a beavatottak tudnak róla. A korlátoltaknak marad 12. Ez tehát az asztrológusok eredendő bűne – imígyen szóla az asztromória.

Megszoktam már, hogy csillagfejtőék képtelenebbnél képtelenebb elméletekkel rukkolnak elő, de ezek a pángalaktikus esztelenségek azért hoznak ki a sodromból, mert valami olyasmivel operálnak, ami igazán megtévesztő: a pszeudohistória eszközével. Mi is ez? Fiktív, kitalált történet arról, hogy "hol volt, hol nem volt". Ráadásul nem ám jóhiszemű szerző tollából: a pszeudohistória ugyanis nem kacsint össze az olvasóval, nem olyan, mint a történelmi regény, ahol hacsak a fogyasztó nem a naivitás szobra, rá fog jönni, hogy valahol végződik a valóság, és ugyanott elkezdődik az írói fantázia.

Nem. A pszeudohistória félrevezetés, amely származhat rosszhiszeműségből, hanyagságból vagy puszta butaságból. (A legtöbb esetben ennek, a szándékosságnak, gondatlanságnak és a balesetnek változó arányú elegye.) Azt, hogy mi történt ekkor vagy akkor, valamilyen bizonyítékokból kell elővarázsolnunk, vagy ha ilyenekkel nem tudunk előrukkolni, ez esetben azt kell mondanunk, hogy a hallgatók most a feltételezéseinkkel fognak találkozni. Ha azonban nincs bizonyítékunk – a "megmondták a hangok/olvastam a foglalkozására nézve felhőbodorító Zmrzlinovszky Gilgames saját kiadású könyvében/szomszédnéni mesé'te" nem ez a kategória –, és ha nem tesszük ki a feliratot sem, hogy a következő percekben saját feltevéseink érkeznek, egyszercsak nyakig benne találhatjuk magunkat a pszeudohistória-gyártó kondérban, miközben ötven centivel lejjebb turbófokozaton üzemel a Bunsen-égő.

A pszeudohistória-vírusok ellen leginkább felvilágosítással lehet küzdeni, amely a legtöbb esetben hatásos is, feltéve, hogy a páciens nem a struccok új információhoz való hozzáállását alkalmazza. Mivel ezeket a sorokat gyanúm szerint nem méretes szárnyasok olvassák, remélhetőleg nem fog ártani, ha a következőkben némi szérumot kínálok a fent leírt két agyi kórság ellen.

Először is hadd kezdjem azzal az elégszer le nem írható ténnyel, hogy az asztrológia – bármennyire szeretnék egyesek így láttatni – nem tíz, nyolc vagy hatezer éves, hanem a források és az indirekt bizonyítékok alapján leghamarabb az i. e. 2. században került kidolgozásra. Az is tény, hogy az asztrológia kidolgozója részben a babiloni ómen-értelmezésre támaszkodott, de a kettőt összekeverni olyan, mintha nem tudnánk különbséget tenni farkas és kutya között.

Az asztrológiában lényeges szerepet játszik a zodiákus, mint viszonyítási rendszer. Az asztrológiai zodiákus pedig nyilvánvalóan mindig is tizenkét zódionból (hadd fordítsam ezt továbbra is alaknak) állt. Ez egy hosszú fejlődés eredménye, amelyről egy egész könyvet lehetne írni, mint ahogyan írtak is, például Robert Powell, aki ennek a témának szentelte doktori disszertációját.

A történet valahol ott kezdhető, amikor az i. e. 2. évezred elején babiloni csillagászok három égi kört vettek fel az égi egyenlítőhöz kapcsolódva, és ezek nyomán kialakítottak egy naptári célokra használatos csillagkép-rendszert. Ezek között megtalálható például olyan, ma is jól ismert csillagkép, mint a Bika. Mint írtam, ennek a rendszernek elsősorban naptári szerepe volt, másrészt viszont arra is alkalmas volt, hogy egyfajta égi koordináta-rendszert alkosson.

Az 1. évezred elején aztán komoly változás történt: az addigi egyenlítő-alapú perspektíva helyett egyre nagyobb figyelmet kezdtek fordítani a fények, így a Nap, de még inkább a Hold útjára, és a korábbi csillagképekhez még néhányat hozzátéve kialakították azt a 17 csillagképből álló rendszert, amely a Hold útját jelölte. Erről a szakirodalomban MUL.APIN tábláknak nevezett gyűjtemény tanúskodik. A csillagképek a következők voltak: Hajkefe, Égi Bika, Pásztor, Öregember, Sarló, Ikrek, Rák, Oroszlán, Barázda, Égi Mérleg, Skorpió, Nagyapa, Márna, Óriás, Fecskefarok, Anunitum (egy babiloni istennő neve), végül Béres.

Ez a rendszer egészen a 7. századig fennmaradt, ekkorra viszont a Hold helyett a Nap lett a főszereplő. Ahogyan erről szintén a MUL.APIN táblák tanúskodnak, a babiloni 12 holdhónapnak megfelelő számú, 12 csillagképet tartalmazó listát állítottak fel a Nap útjának jelzésére. Öt csillagkép, a Hajkefe, a Pásztor, az Öregember, a Sarló és Anunitum istennő innentől kezdve már nem volt használatos, mint az immár a Naphoz kapcsolódó koordináta-rendszer egy-egy része. Megjegyzendő, hogy maguk a csillagképek mint az ég bizonyos részére vonatkozó elnevezések továbbéltek, és megváltozott formában – mint Pleiaszok, Órión, Perszeusz, Szekeres és Andromeda – mai napig ismertek.

Ezen a ponton talán érdemes néhány szót ejteni arról, miért is voltak lényegesek a csillagképek a babiloni ómen-értelmezés számára. Ennek a rendszernek, amely a különböző jelenségeket vizsgálta az égen, szüksége volt az égbolt egyfajta tagolására, melynek révén ezeket a jelzéseket, ómeneket értelmezhette. Az évszázadok alatt azonban az égbolt felosztásának elvei folyamatosan változtak, így ehhez igazodott az ómen-értelmezés is, amely az értelmezési elvekben található leírásokat mindig aktualizálta. Nyilván a csillagászat és az ómen-értelmezés kölcsönhatásából fakad a 17 csillagképből álló Holdpálya kialakítása, a 12 csillagképből álló Nappálya azonban pusztán csillagászati megfontolásokból került kidolgozásra.

A 7. században tehát létrejött az, amit a zodiákus előfutárának tarthatunk: 12 hosszabb-rövidebb csillagkép sorozata, amely a Nap útját jelöli. Ám a fejlődés itt sem állt meg. A babiloni csillagászat ezekben a századokban matematikai formulákat dolgozott ki az égitestek mozgására vonatkozólag, amely segítségével többé-kevésbé megbízhatóan tudták előrejelezni a várható égi eseményeket. Ez óriási változást jelentett: eddig az égi ómeneknek időnként baljós jelentőséget tulajdonítottak, amelyeket különböző tisztító szertartásokkal próbáltak semlegesíteni, most viszont, hogy nyilvánvalóvá vált, mindez előre kalkulálható, a csillagászat és a vele összefonódó ómen-értelmezés teljesen függetlenné vált a hiedelmektől. A matematikai formulák azonban valamilyen jobban kiszámítható koordináta-rendszert is megkívántak, mint a pontatlanul elhatárolt zodiakális csillagképek rendszere. Ezért az 5. század elején újradefiniálták a zodiákus fogalmát: a csillagokhoz rögzítették, tizenkét egyenlő szakaszra osztották, és ezek a szakaszok megkapták annak a csillagképnek a nevét, amely nagyjából az adott szakasz területén helyezkedett el. A rendszerben az Aldebaran és Antares csillagok játszották a főszerepet, mivel az új felosztást úgy rendezték el, hogy ezek a Bika és Skorpió közepére essenek. Ezzel pedig megszületett a csillag-alapú, sziderikus zodiákus, amely a Babilont uraló perzsák révén elterjedt birodalmuk nyugati és keleti peremvidékén, Egyiptomban és Indiában, és megismerkedtek vele a görögök is.

A görögök átvették ezt a matematikailag kialakított rendszert, és némileg módosítva, de átvették az elnevezéseket is. Így lett a Barázdából, amelyet mint kalászt is értelmeztek, egy kalászt tartó égi Szűz, a Nagyapát azonosították a mitológiai kentaurral, Kheirónnal, akit egyszerűen csak Nyilasnak neveztek, a Márnából bakszarvú hal, végül pusztán Bakszarvú lett, a vizet csorgató Óriás Vízöntő, a Fecskefarok két Hal, a Béres pedig egy Kos. (A Mérleget a görögök Ollónak nevezték, végül a római korban vált újból használatos a babiloni eredetű elnevezés.)

Az is világos volt számukra, hogy az azonos néven nevezett csillagkép (morphóma) és alak (zódion) között különbség van. (Sajnálatos tény, hogy bár a görögök számára ez nyilvánvaló volt, manapság elég sokan nincsenek ezzel tisztában, így könnyen félrevezethetők.) Mindenesetre ez a felfogás először a görögök naptárára volt hatással: i. e. 432-ben az athéni Metón és Euktémón kialakítottak egy luniszoláris naptártípust, amely egyértelműen a nem sokkal korábban kidolgozott sziderikus zodiákusra épített, hiszen ezt a koordináta-rendszert felhasználva határozták meg a kezdőpont, a nyári napforduló időpontját.

A széles körben elterjedt sziderikus zodiákus korszerűsítése az i. e. 2. század végén kezdődött meg nikaiai Hipparkhosz munkássága nyomán. Hipparkhosz, amikor egy csillagkatalógus elkészítéséhez méréseket végzett, úgy találta, hogy elődjeinek katalógusai szisztematikus hibákat tartalmaznak: kiderült, hogy a csillagok néhány fokkal odébb találhatók, mint kellene. Ez volt a precesszió, a napéjegyenlőségek csillagokhoz viszonyított eltolódása felfedezése. A felfedezést az tette lehetővé Hipparkhosz számára, hogy a görög naptárban lényeges szerepet játszottak a napfordulók és napéjegyenlőségek, ezek viszont a sziderikus koordináta-rendszerben elmozdultak.

Hipparkhosz azonnal újradefiniálta a zodiákus fogalmát, és a napéjegyenlőségekhez kötötte. Ez a tropikus zodiákus, amely ma is használatos mint ekliptikai koordináta-rendszer. A teljes átállás azonban még századokig tartott, amely nem kis részben a két rendszer közötti viszonylag csekély különbségből is adódott. Az i. sz. 2. századra azonban a különbség annyira naggyá vált, hogy a kor híres csillagásza, Ptolemaiosz részletesen írta le a precesszió jelentőségét a számításban. Ptolemaiosz tekintélye aztán végleg meghozta a tropikus zodiákus elfogadását Nyugaton.

Akkor most a csillagászatról térjünk át az asztrológiára. A babiloni csillagtudomány kölcsönhatása a görögökkel akkor vált erőssé, amikor a makedón Nagy Sándor az i. e. 4. század közepén elfoglalta a perzsák birodalmát. Az ómen-értelmezés azonban viszonylag kevés követőt vonzott: a hagyomány szerint a 3. század elején egy Bérószosz nevű babiloni pap nyitott iskolát Kósz szigetén, de ez nem vált jelentőssé.

Az áttörés Egyiptomban következett be: az egyiptomi elképzelésekkel kiegészült babiloni csillagtudomány és a hellénisztikus görög filozófia találkozása tette lehetővé az alapító számára, hogy kidolgozza az asztrológia alapjait. Ez valamikor a 2. század végén vagy az 1. század elején következett be. Rendszere természetesen a sziderikus zodiákusra épült, hiszen ekkor még nem vált ismertté a precesszió. Sőt, az asztrológiában még később sem tekintették problémának, egészen Ptolemaioszig, aki asztrológiai munkájában világosan a tropikus zodiákus mellé állt. Ezután rövid idő alatt a sziderikus zodiákus használata az asztrológiában is idejétmúlttá vált.

Másképp alakult a helyzet Indiában, ahová – miután már korábban megismerkedett a babiloni csillagtudománnyal és ómen-értelmezéssel – az i. sz. 2. század közepén megérkezett a görög asztrológia is, egy népszerűsítő jellegű görög munka szanszkrit fordításának képében. Ez a munka nem sokat törődött a zodiákus definíciójának kérdésével, így nem meglepő, hogy az indiai asztrológia, amely különálló fejlődési pályára állt, a sziderikus zodiákus-felfogásból indult ki, és indul ki ma is.

Vázlatosan ennyi az a történet, amelynek rekonstrukciójához megbízható források állnak rendelkezésünkre. Csillagképek az égen, csillagképek a Hold pályáján, csillagképekből álló ős-zodiákus a Nap pályáján, matematikai elven álló sziderikus zodiákus, végül tropikus zodiákus – ezek a mérföldkövek a fejlődés útján. A pszeudohistóriákról pedig jobb, ha elfeledkezünk.