Az asztrológiai ítéletalkotásnál egy földrajzi helyen érvényes időviszonyokat vizsgálunk úgy, hogy az adott helyet mint origót használva az égitestek és más, asztrológiailag releváns pontok helyzetét felvesszük. Ez a konstelláció vagy csillagzat, amelynek vázlatos, rajzolt formája a képlet.

Amikor egy kérdést elbírálunk, ugyanúgy helyre és időpontra van szükségünk, mint bármely más csillagzat vizsgálata esetén. De mi számít mérvadónak? Ez a probléma láthatólag már a régieket is foglalkoztatta: így például Ali ibn ar-Ridzsált, aki a 11. században egy terjedelmes asztrológiai gyűjteményt állított össze Kitáb al-bári fi-ahkám an-nudzsúm, avagy A csillagok elbírálásának hasznos könyve címmel. Ezt a 13. században Jehúdá ben Mósé ókasztíliai nyelvre fordította; ez a fordítás, szemben az arab nyelvűvel, hozzáférhető. Mivel azonban nekem nincs birtokomban, helyette az Aegidius de Tebaldis és Petrus de Regio által készített latin fordítás alapján idézem ar-Ridzsál szavait(K. al-bári I 7):

A felkelő megállapításának ideje

Ebben az ügyben a régiek más-más álláspontot képviselnek. Hermész azt mondta, hogy a kérdésre vonatkozó felkelő megállapításának ideje a kérdező és a mester találkozása, amely alkalmával a mesternek meg kell állapítania a felkelőt. A hinduk, perzsák és babilóniaiak szerint a kérdések a kérdező akaratától függenek, és azt is megjegyzik, hogy a kérdések jellege változik a kérdező akaratának időbeli változása szerint. Valens azt állítja, hogy a kérdés felkelőjét akkor kell venni, amikor a kérdező a mesterhez megy. Én viszont kijelentem, hogy akkor kell venni a kérdés felkelőjét, amikor a kérdező azt mondja a mesternek, hogy fogadja el a kérdést, nem pedig akkor, amikor felkeresi: hiszen ha eljön, mégsem mondja, hogy állapítsa meg a felkelőt, nem is lesz egyáltalán felkelő; csakis amikor ilyen értelmű kijelentést tesz.

Mint látható, a vélemények két csoportra oszlanak: "Hermész" és "Valens" szerint a kérdező és az asztrológus találkozása, mások szerint viszont – és ar-Ridzsál hozzájuk csatlakozik – a kérdésfeltevés ideje számít. Nem is az a lényeges, hogy a szövegben szereplő hermészi és valensi idézetek nem eredetiek, mivel az arab korban népszerű, divatos szerzők neve alatt kiadott munkákból származnak; hanem hogy újfent a szándékasztrológia és a kérdőasztrológia összekeveredését tapasztalhatjuk: a konzultáció kezdetére felállított képlet ugyanis kifejezetten a szándékasztrológia eszköze.

Éppen ez a látszólagos ellentmondás az egyik oka annak, hogy a modernek ünnepelt asztrológusa, a 17. században élt Jean-Baptiste Morin Francia asztrológia (Astrologia Gallica) című művében elutasítja a kérdőasztrológiát. Másik ok, hogy ellentmondást észlel azon két momentum között, hogy egyrészt az égitestek, vagyis az idő rányomja a bélyegét a kérdésre, másrészt viszont a kérdés a kérdező akaratától is függ; ez ugyanis Morin számára a determináció és a szabad választás összeütközése. Azt hiszem, Bonatti már korábban részletesen kitárgyalt modellje ezt a látszólagos ellentmondást teljes mértékben feloldja, így semmi szükség végigelemezni Morin terjedelmes eszmefuttatását, amelynek végén kijelenti, hogy a kérdőasztrológia ostobaság, sőt, ördögi eredetű.

Annak oka, hogy mégis megemlítem Morint, az, hogy ar-Ridzsál egyik fejezetét olyan módon foglalja össze, ami mindenképpen elgondolkodtató. Ez így szól (Astrologia Gallica XXVI 3):

Vajon a különböző dolgok kezdetei egyenértékűnek vehetők-e az emberi születéssel

Ali az első rész ötödik fejezetében avégett, hogy a kérdésekre vonatkozó tudományát megalapozza, Hermészhez, Valenshez és más arabokhoz csatlakozva kijelenti, hogy a különböző dolgok kezdetei – legyenek akár természetesek, mint egy ember vagy ló; akár mesterségesek, mint egy ház vagy szobor; akár testiek, mint egy csata; akár szellemiek, mint egy elgondolás, kérdés vagy előadás; és így tovább – egyenértékűek egy ember születésével, ebből következőleg tehát az Ég okozza őket; és hogy így az egyedi dolgokról ugyanúgy bírálatot lehet adni, mint egy ember születéséről. És azt is mondja, hogy lehetetlen, hogy ha valakinek a születése vagy az éves visszatérése házassággal vagy utazással kapcsolatos bajt jelez, ugyanez ne látszódjon a kérdésben, valamint hogy semmilyen más órának nincs jelzésértéke, csak annak, amely egy kérdéshez, születéshez vagy éves visszatéréshez kötődik; végül hogy ha ezek közül az egyik valótlan, akkor mindegyik valótlan.

Ar-Ridzsál mondanivalója, amelyet Morin teljesen érthetővé tesz és bővebben kifejt, valamint amelyet éles kritikával illet, egészen röviden annyi, hogy a kérdések a születésekkel összecsengenek, vagyis a kérdésekben található jelzések harmonikusan illeszkednek a születések jelzéseihez, ha mindkettő helyes. Ez a megállapítás további következtetések levonására is lehetőséget ad; ezt megelőzőleg viszont röviden a helyszín kérdését is érintenünk kell.

Ha a kérdező és az asztrológus személyesen találkozik, akkor a helyszín teljesen egyértelmű. Manapság viszont levélben, telefonon és más módon is feltehető kérdés, amely esetben a kérdező és az asztrológus akár komoly földrajzi távolságban is tartózkodhatnak egymástól. A spekulációtól szerencsére megment bennünket Szahl világos mondata, aki – mint már idéztem – kifejezetten ír arról az esetről, amikor egy küldönc érkezik a kérdéssel. Ebből arra következtethetünk, hogy Szahl a kérdés elhangzásának helyét tette meg irányadónak, amely megegyezik az asztrológus tartózkodási helyével.

Visszatérve ar-Ridzsálhoz, az általa írottak lehetővé teszik, hogy a kezdetről, mint lényegi tényezőről ejtsünk néhány szót, összehasonlítva a születéseket, a kezdeményeket és a kérdéseket; azért is ebben a sorrendben, mert történetileg is ezek a lépcsőfokok juttatnak el bennünket a kérdőasztrológiáig.

Mint az köztudott, a születési asztrológia következtetése alapjául a születés vagy nativitás (kortárs, pongyola szóhasználattal: radix) szolgál, azaz a születés helyén és idejében érvényes csillagzat. Ezt láthatjuk a legkorábbi fennmaradt születési képleten is, amely az 1. századi Balbillosz művének egy töredékében maradt fenn, és amely i. e. 72. januárjának végére készült, de úgy tűnik, hogy csak valamikor i. e. 22 után számította ki – a bizonytalan datálás is ezzel függ össze – az asztrológus, aki talán Balbillosz apja, a neves Thraszüllosz, Tiberius tanácsadója és bizalmasa volt.

Noha a korai asztrológusokat bizonyos szinten a fogantatás ideje és konstellációja is érdekelte, teljesen egyértelmű, hogy a klasszikus asztrológiában az emberi élet kezdetét a születéstől vették. Ptolemaiosz, aki sokat foglalkozik az elméleti kérdésekkel, például azzal érvel, hogy bár a fogantatás nevezhető 'kezdetnek', a születés pedig 'kezdeménynek' – és itt ugyanazokat a szakkifejezéseket használja, mint Szerapión –, mégis a kezdemény, a születés a fontosabb, mivel bár a fogantatással ellentétben belőle nem olvasható ki a magzati élet, azzal szemben, ami a magzat létrejöttét jelenti, ez, a születés magának az embernek a létrejötte; az ember pedig több, mint a magzat, hiszen olyan egyéni jellegzetességeket visel, amely az emberi természet sajátja. A fejtegetés a következő mondattal zárul (Apoteleszmatika III 2, 4):

Így aztán ésszerű az a feltételezés, hogy a születéskori csillagzat az ilyenek [többek között a korábban említett testi jellegzetességek – LL] jelölője, ámde semmiképp sem mint okozó, hanem a sorsszerűségből kifolyólag és a természet rendje szerint mint ami igen nagyban hasonlít az okozó erőhöz.

Ptolemaiosz magyarul is bonyolult passzusa nem állít mást, mint hogy a születési csillagzat vagy az azzal összefüggő idő nem okozó, hanem csak jelölő, amely azért tud jelölni, mert a természeti törvény és annak konkrét működése alapján szoros összefüggésben áll az okozóval. Ebből következik, hogy a kezdemények – és persze a kezdetek – csillagzatának vizsgálata mindenképpen jár valami eredménnyel.

A ptolemaioszi modellben a kezdet (arkhé) és kezdemény (katarkhé) szoros összefüggésben áll: a kezdet olyan, mint a ravasz meghúzása, a kezdemény pedig mint az a pillanat, amikor a lövedék elhagyja a puskacsövet. Ptolemaiosz egyértelműen leteszi a voksot a kezdemény mint mérvadó időpont mellett, már csak azért is, mert az emberi élet kezdete, azaz a fogantatás lényegében hozzáférhetetlen.

Ugyanez a modell más kezdeményekre is alkalmazható, így például a kérdésekre. Ha párhuzamot állítunk fel, a fogantatásnak a kérdező szándékának belső megfogalmazása felel meg. Ez az időpont ugyanígy szinte megfoghatatlan, és nem is feltétlenül eredményez egy valódi kérdést. A kérdés, az elhangzott és megértett kérdés lesz az, amely egyedül párhuzamul szolgálhat a születéshez: amikor az előző fejlődési szakaszból úgy lép át a következőbe, hogy már nincs visszaút; miként a megszületés, úgy a másik tudatába befészkelődött kérdés sem vonható vissza.

A születéssel való párhuzamba állítás lehetőséget ad, hogy mint utolsó megtárgyalandó téma, visszakanyarodjunk egy korábban már érintett megfontoláshoz, amely az időmeghatározó fokszámára vonatkozott.