Igyekeztem a címben az egymástól lehető legmesszebb eső meghatározásokat adni, amellyel az asztrológiát címkézni szokás. Ha az embereket megkérdezik arról, mi az asztrológia, valószínűleg olyan választ adnak, amelyik egyikkel vagy másikkal szinonim. Persze százezer emberből egy olyan van, aki asztrológia címszó alatt ne a csillagfejtést vagy annak valamely elfajzott változatát értené, tehát a válaszok statisztikázása itt több mint érdektelen. A lényeg, hogy csak elenyészően kevesen tartják majd annak, ami: tudománynak, egészen pontosan proto-tudománynak.

Mit jelent az, hogy proto-tudomány, magyarosabban „előtudomány”? Olyan diszciplínát, amely még nem tekinthető tudománynak. Az asztrológia esetében ez a meghatározás paradox módon azt is magában foglalja, hogy ami már nem tekinthető ilyennek; az asztrológiát ugyanis évszázadokon keresztül tudománynak tartották, és egyetemeken oktatták egészen a 18. századig: jelenlegi ismereteink szerint az utolsó egyetemi asztrológia-kurzus 1770-ben fejeződött be a Salamancai Egyetemen. Annak oka, hogy az asztrológia kikerült a tudományok közül, sokkal inkább társadalomtörténeti, mint tudományfilozófiai. A 18–19. században ugyanis – mint arról már volt szó – az asztrológia már nem képezte a művelt körök érdeklődési területét, és a kialakuló tudományfelfogás eléggé megváltozott ahhoz, hogy az asztrológia többé már ne lehessen tagja a klubnak. Jelenleg viszont már az asztrológia proto-tudomány: minden esélye meglehetne arra, hogy tudománnyá váljon, ehhez viszont nem az asztrológiának kellene igazán megváltoznia, hanem azoknak az alapelveknek, amelyekre a modern tudományok épülnek.

Mivel erről a témáról is ezer oldalakat lehetne írni – amit nem szeretnék –, igyekszem rövidre fogni. A modern tudomány számára a világ alapvetően céltalan, egy hideg és barátságtalan kozmosz, amelyet élettelen erők mozgatnak. Semminek sincs valódi oka, az egész egy merő véletlenség, így hát az ember is csupán egy hosszas, céltalan és tulajdonképpen tervszerűtlen folyamat produktuma. Akárhogyan is nézzük, minden szempontból mellőzhetők vagyunk: a Föld, a Naprendszer, a Tejút, a Lokális Rendszer vagy a Szűz Galaxis-szuperhalmaz semmilyen kitüntetett jelentőséggel nem bír egy tökéletesen értelmetlen játszmában. Az asztrológia viszont alapvetően kizárja a véletlen lehetőségét, ezzel pedig rendszerében tökéletesen értelmezhetetlen a céltalanság és a tervszerűtlenség. Mindez azt is jelenti, hogy a világ és az élet nem egy esetleges képződmény, hanem egy terv része, még ha mint emberek nem is látjuk át a teljességét.

Ez a szemléletbeli különbség azonban viszonylag új fejlemény. A Felvilágosodás előtti filozófiai áramlatok közül az asztrológián is uralkodó sztoikus és újplatonikus filozófiák a metafizikájukat hasonlóképpen formálták meg, mint ahogyan az asztrológia is teszi. A mai tudomány letért erről az útról bizonyos célok kedvéért, noha mint tudománynak nem feltétlenül lényegi összetevője ez a mechanikus materialista felfogás. Ezért hát az asztrológia, amely eltekintve attól, hogy nem ilyen beállítottságú, tökéletesen megfelel a „tudomány” számos kritériumának, továbbra is proto-tudomány marad. Mindaddig, amíg a jelenlegi paradigma meg nem változik annyira, hogy feladja a véletlenhez való ragaszkodását. Ez nem biztos, hogy bekövetkezik; de az asztrológia addig nem fog tudománnyá válni, alapfilozófiájának feladása ugyanis egyszerűen értelmetlenné tenné.

Talán a csillagfejtésben kevésbé tapasztalható ellenállás miatt tartják ma igen sokan a csillagfejtést – és vele együtt sajnos az asztrológiát is – áltudománynak. Mert mi az áltudomány? Az, amelyik magát tudománynak tartja, de nem az. Amolyan „mintha”. Tapasztalatra hivatkozik, de ilyet képtelen a tudomány számára objektív módon produkálni. Mindezek miatt kialakít egyfajta alternatív „tudományosságot”, egy afféle eretnek-kört. Azt hiszem, a legtalálóbb megnevezés a csillagfejtésre és társdiszciplínáira az „anti-tudomány” lenne az antianyag analógiájaként, amely nem anyag, de olyan, mintha.

Már csak azért is mondom ezt, mert a csillagfejtés művelői azt állítják, mesterségük igenis működik. Lehet, hogy így van, de a magát tudománynak tartó, és a közfelfogás által annak elfogadott akadémiai tudomány ezt mindeddig nem tudta igazolni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a működésről szóló meggyőződés ostobaság. Egyszerűen csak ahogyan antianyag nem létezhet ott, ahol anyag van, úgy a tudományosság és az „antitudományosság” is két különböző kozmoszban mozog. Azt sem tartom kizártnak, hogy a vizsgálatok eddig azért nem sikerültek, mert nem voltak elég jól megkonstruálva; ez éppúgy annyira valószínű, mint a horoszkópkészítők meggyőződése, akik számára a kvantitatív tudományos vizsgálat egyszerűen nem releváns. Csakhogy ez az a pont, ahol sokszor túlzásokba esnek, és a materialista tudományfilozófia elvetése helyett a fürdővízzel együtt kiöntik a gyereket is, és magát a tudományos ismeretelméletet támadják.

Ezen a ponton rátérhetek végre fő mondanivalómra: a „működik” ige kritikájára. Azért is van a begyemben, mert a horoszkópkészítők részéről elhangzó utolsó „érv” az asztrológia és a csillagfejtés elválasztásával szemben az, hogy a „csillagfejtés is működik”. Azt hiszem, ez már megint egy nyelvi abúzus. (Nyelvi abúzus alatt nyelvileg formálisan helyes, de vagy egyértelműen, vagy csak a alapos átgondolás után értelmetlennek bizonyuló eljárásokat értem. A 20. század különösen bővelkedik az ilyenekben: gondoljunk csak a diktatórikus rendszerek „újbeszéljére”.) Természetesen azt a kijelentést, hogy a „csillagfejtés is működik”, normális esetben nem tarthatjuk érvnek arra, hogy a csillagfejtés is asztrológia. A pszichológia is „működik”, de a hűtőszekrényem is: mégsem asztrológia egyik sem. Ez talán egyszerűen belátható. Csakhogy vizsgáljuk meg, mit is jelent a „működik” kifejezés. Valójában ez attól függ, milyen alany áll mellette: a hűtőszekrény akkor működik, ha hűt, az autó pedig akkor, ha megy, de azért a dolog már itt is kicsit bonyolultabb. Kissé metaforikusan fogalmazva: az működik, ami megteszi azt, amit ígér. Itt rögtön két problémába ütközünk: hogy vajon mindenhol találunk-e „ígéretet” bármire is, illetve hogy van-e a véghezvitelnek valamilyen objektív kritériuma.

Teszem azt, az autó egy közlekedési eszköz, azt ígéri, hogy közlekedhetünk vele. Na de mi a közlekedőképesség kritériuma? Anélkül megy, hogy tolnánk. És ehhez hozzávesszük azt is, hogy meg is tudjunk vele állni? És még mit? Hogy ég a lámpája? Hogy vannak benne biztonsági övek, és ezek be is csatolhatók? Vagy hogy az autó rendelkezik érvényes műszaki vizsgával is, és mindenben eleget tesz a KRESZ előírásainak? Ezt is, azt is, mindegyiket. Következésképpen az „ez az autó működik” mondat a legkevésbé sem objektív, még ha egy aktuális szituációban többé-kevésbé biztosan körül is tudjuk határolni, hogyan is értsük.

Viszont attól, hogy van egy ilyen multifunkcionális igénk, még nem biztos, hogy nem kapunk értelmetlenséget, ha kedvünk szerint biggyesztjük oda bármi mellé. Ha valakinek még nem lenne világos, akkor ezen a ponton elárulom, mire is akarok kilyukadni: asztrológiával, csillagfejtéssel és hasonlókkal kapcsolatban a „működik” vagy „nem működik” kijelentés egyaránt hülyeség. Mi értelme van a következő mondatnak: „a matematika működik”? Mit is jelent ez? Körülbelül azt, hogy van értelme tanulmányozni, mert jó valamire, érvényes és hasznos megállapításokat tud tenni. Mégis, felteszünk ilyen kérdést? Jobbára nem. Legfeljebb olyan diszciplínákra vagy alkalmazott tudományokra vonatkozólag, mint az építészet vagy a logisztika – azaz amelyek elég kevéssé absztrakt módon egy jól lehatárolt területet vizsgálnak. És minél elvontabb, minél kevésbé körülhatárolható érvényességi tartományban mozgó tárgyakra térünk át, annál értelmetlenebb a kérdésfeltevés. Mégpedig azért, mert már maga az ígéret sem eléggé körvonalazható. Ezt figyelembe véve, adható frappáns válasz arra, hogy „működik-e a pszichológia”? És nem hangzik abszurdnak, hogy „működik-e a filozófia”? Mert hiszen itt már nincs objektív ígéret: minden attól függ, mit várunk el működésként. Ennek meghatározása viszont lényegében már az egyes ember elvárásán múlik.

Ezért hát értelmetlennek és fölöslegesnek tartom a vitát arról, hogy működik-e az asztrológia. Először talán érdemes lenne alaposan körüljárni, hogy mit ígér. Ez persze megtehető, és a közeljövőben igyekszem is megtenni mindent azért, hogy valamilyen vázlatos leírást adjak róla. Csakhogy nem minden esetben találunk majd objektív kritériumokat arra, hogy egy bizonyos asztrológiai válasz helyes volt-e vagy helytelen. Az asztrológia ugyanis nem matematika, ahol eldönthető, hogy egy megoldás helyes vagy helytelen. Vegyünk például egy kérdőasztrológiai módszerekkel többnyire igen könnyen elbírálható kérdést: „Létrejön-e a kapcsolat?” Tegyük fel, hogy az asztrológus azt mondja, igen – és a kapcsolat meg is valósul. Íme, egy objektív bizonyság! De ha az a válasz, hogy „igen, ha eléggé hajtod az ügyet, méghozzá a legjobb stratégia ez és ez, és ha jól csinálod, összejön X hét múlva” – az eredmény pedig vagy nemleges, vagy ugyan sikerrel zárul, de nem pontosan X hét múlva, akkor ez most az asztrológia működőképességét vagy -képtelenségét igazolja? Sem ezt, sem azt, ez ugyanis ilyen esetben már nem egy binárisan eldönthető probléma. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy egyfajta pontrendszer objektív képet fog mutatni, mivel annak összeállítása is csak szubjektív módon lehetséges. Aki ezt tagadja, az valószínűleg úgy gondolja, hogy az iskolai dolgozatok is pontozhatók valamilyen egzakt természettudományos megfontolás alapján.

Remélem, ezzel sikerült valamelyest elfogadhatóan bemutatnom, miért is tartom értelmetlennek az asztrológia működőképességét illető vitákat, legalábbis abban a formában, ahogyan ezt megfogalmazzák. Viszont nem tudom megállni, hogy néhány szót ne ejtsek a csillagfejtés vissza-visszatérő „működőképességéről” is. Kontrasztként kezdeném az asztrológiával.

Az asztrológia „ígérete”, ha nehezen is, de körülhatárolható. Mint ígértem, erről később ejtek szót, amikor szemügyre veszem az asztrológia ágazatait. A csillagfejtésnek viszont nincs artikulált ígérete: úgy általánosságban az emberi karakter, életsors és egészségügyi állapot a vizsgálódási köre. Csakhogy ezek közül legalább kettő, a karakter és az egészségi helyzet olyan, amely nyelvileg is csak akkor írható le, ha valamilyen pszichológiai vagy orvosi szaknyelvezetet választunk. A választás kötelező: több pszichológiai és orvostudományi iskola létezik, mindegyik saját felfogással és ennek megfelelő saját nyelvezettel. Viszont ezeket a nyelvezeteket elég egyszerűen lehet vegyíteni és/vagy felvizezni, ami persze megint csak nyelvi abúzus, de ettől még olyan elterjedt, mint a szénanátha. Ha belelapozunk az újságokba, pszeudo-pszichológiai és pszeudo-orvosi közhelyekkel, slendrián módon használt, definiálatlan vagy félig definiált kifejezésekkel fogunk találkozni. Ezekből nem nehéz olyan üzenetet összefűzni, ami „működőképesnek” tűnhet: még csak csillagfejtésre sem lesz szükség hozzá. Sokakat mégis elkábít a hozzátársított bűvészkedés, és tátott szájjal hallgatják a „frappánsabbnál frappánsabb” válaszokat.

A csillagfejtés „működőképességének” illúzióját tehát sokszor az általa használt artikulálatlan nyelvezet teremti meg. Ezzel az asztrológiát is meg lehetne vádolni, csak a helyzet az, hogy a klasszikus asztrológia, amennyiben pszichológiai vagy orvosi szakmai leírásokra használták, nem a populáris nyelvezettel bűvészkedett, hanem az olyan tradicionális szaktudományok terminológiáját használta, mint az arisztoteliánus-újplatonikus pszichológia vagy a Hippokratész és Galénosz neve által fémjelzett temperamentum-elmélet. Ezek a maguk korában világos és egyértelmű nyelvezetek voltak, még ha mára kissé feledésbe merültek is. – Tulajdonképpen ez az oka a klasszikus asztrológia sokszor furcsállott eseményközpontúságának is: az „esemény” ugyanis, mint jelenség, nem valamely szaktudomány sajátja. Ezért akár úgy is tekinthetnénk, hogy azokat a jelenségek, amelyeket összefoglaló néven „eseményeknek” nevezünk, egyetlen szaktudomány vizsgálódási körébe tartoznak bele: az asztrológiáéba.

Végezetül még egy kérdés: az asztrológia és a csillagfejtés mint nyelvezetek artikuláltsága. Mivel itt már a „nyelvezet” szó sokadszorra fordul elő, tanácsos világosan megfogalmaznom, mire gondolok. A divináció olyan, mint a nyelv mint jelenség – erről már volt szó. A bolygók stb. jelentik a nyelv betűit, és ezek az adott divinációs diagramon szavakat, mondatokat, történetet alkotnak. De ez valójában egy idegen nyelv: ahhoz, hogy lefordíthassuk érthető nyelvezetre, egyfajta nyelvtani szabályrendszert is kell konstruálnunk, amely egyrészt belső kohéziót hoz létre – tehát hogy ne csak izolált betűhalmazt lássunk, hanem egy teljes történetet –, másfelől viszont megfeleltetési szabályokat is, amelyek segítségével lefordíthatjuk a magunk nyelvezetére.

Ezeket a szabályokat az asztrológia világosan artikulálja. Például az asztrológia szakmai nyelvezetében előadott „a Vénusz a Bakszarvúban hatszögű pillantással közeledik a Halakban található Marshoz” adott körülmények között annyit jelent, hogy Ádám és Éva halálosan egymásba habarodnak és egybekelnek. Ezt az értelmezést világos szabályok írják elő, és az asztrológusok abban is egyetértenek, hogy a „kritikus pont” a hatszögű aspektus lesz, amely az eseményt előrejelzi. Ezt a „lefordítást” definíciók, felsorolások vagy metaforikus megfogalmazások formájában leírt „szótárak” teszik lehetővé. Ezzel pedig az asztrológia maga is magasan artikulált nyelvezet, csakúgy, mint az, amelyet a fordításban választ magának: a „Vénusz a Bakszarvúban hatszögű pillantással közeledik a Halakban található Marshoz” szakmailag legalább annyira egyértelmű, mint az „Ádám és Éva halálosan egymásba habarodnak és egybekelnek”.

A csillagfejtés viszont, amely – mint arról az előzőekben írtam – felettébb hajlamos a fordításban is artikulálatlan nyelvezetet használni, maga mint nyelvezet sem rendelkezik túlzott tagoltsággal. A „betűit” lényegében önkényesen választja ki: ez az asztrológia „betűivel” csak metszetet alkotó készlet (lásd az előző bejegyzésben) a favorizált irányzattól, a megszokott gyakorlattól, végső soron tehát az egyéntől függ, és hasonló nagy szabadságot enged meg a „nyelvtan” megkonstruálásában, végeredményben a megfogalmazott üzenet fordítási elveiben is. Valljuk be, ez a progresszív festők gyakorlatához hasonló eljárás legjobb indulattal is csak művészetnek nevezhető: találomra választott készletből („ezt a részt olajjal festem, oda a számban tartott filctollal húzok majd vonalat, aztán ütök rá egy tojást”) nem sok megkötést tartalmazó szabályrendszer mellett („rendben, nem festek a vászon túloldalára; de azt senki sem kényszerítheti rám, hogy ne ragasszak fel egy sálat a képre, amit még kipingálhatok; az aranymetszéssel meg hagyjanak békén!”) létrejön egy eklektikus kompozíció, amelyet aztán olyan artikuláltan fordítunk le, amennyire csak akarunk („adhatnám azt a címet, hogy ’Apám pipával’, de legyen inkább ’Choronzon 319’; a lényeg, hogy tetsszen a megrendelőnek”). Aki tehát ragaszkodik ahhoz a kijelentéshez, hogy a „csillagfejtés működik”, annak üzenem: „a festészet működik”. És akkor talán erről ennyit.

Azt hiszem, éppen eleget sikerült a csillagfejtésről beszélnem. Erre szükség volt: egyrészt, hogy az asztrológia és csillagfejtés elhatárolandósága mellett elegendő súlyú érveket tegyek le, másrészt pedig hogy mintegy kontraszt-háttér előtt mutassam be az asztrológiát a csillagfejtéssel összevetve. Ezzel be is fejeztem a csillagfejtésről szóló bármiféle diskurzust. Legközelebb az asztrológiai ítéletalkotásról fogok írni.