Miután magunk mögött hagytuk a görög-római világ asztrológiáját, egy kicsit bizonytalanabb területre merészkedünk. Ennek oka a forrásokban keresendő. Míg ugyanis a görög asztrológiai művek java részének létezik szakmailag alapos modern, kritikai kiadása, az asztrológia többi időszakából származó munkák esetében ez csak szórványos. Ugyan az utóbbi évtizedekben megjelent egy-két tucatnyi arab szakmunka, sokszor még mindig a középkori latin fordításokra vagyunk utalva, amelyek a 15–16. században jelentek meg nyomtatásban utoljára.

Minden bizonytalanság ellenére mégis felvázolható az arab asztrológia fél évezredes időszakának története. A 8. században jelentős esemény jelzi az asztrológia nyitányát az arab világbirodalomban: al-Manszúr kalifa egy csoport asztrológust bíz meg azzal, hogy határozzák meg új fővárosának, Bagdadnak ideális alapítási időpontját. A bizottságot a perzsa Naubaht vezette, és hogy képet kapjunk arról, milyen személyiségekkel is indul az arabok asztrológiája, tudnunk kell, hogy az a két személy is részt vett a munkálatokban, akik később koruk legkiválóbb asztrológusaivá lettek: a perzsa Umar at-Tabari, valamint a zsidó Másáalláh.

A gyorsan terjeszkedő arab birodalom vezetői hamar felismerték a tudományok jelentőségét. Mintegy az ölükbe hullott az alexandriai újplatonikus filozófiai iskola, amelyek élén évszázadok óta inkább univerzális tudósok – például az asztrológiával is foglalkozó, alexandriai Paulosz  művét akadémiai oktatásban használó Olümpiodórosz –, mintsem szobafilozófusok álltak. A felvilágosult, tudománykedvelő kalifák tisztelettel hódoltak a görög tudomány eredményei előtt, és a filozófia, orvostudomány, valamint az asztrológia igencsak felvirágzott uralmuk alatt. Nem számított, hogy a tudós zoroasztriánus, zsidó, keresztény vagy valami kisebb jelentőségű vallás híve, meghívták udvarukba, vagy valamelyik hírneves iskolában oktathatott.

Az arabok a legkevésbé sem voltak misztikus beállítottságúak, sokkal inkább a végletekig praktikus felfogással rendelkeztek. A görögök asztrológiáját a Ptolemaiosz által lefektetett minták mentén fejlesztették tovább. Kezdetben fordítások és kivonatok készültek – Umar mind Ptolemaiosz, mind Dórotheosz műveit arabra fordította, és ezek alapján írta meg kezdeményező és születési asztrológiai összefoglalóit –, később viszont önálló géniuszról tanúbizonyságot tevő művek is születtek. Jellemző, hogy a csillagászat és az asztrológia már nem különült el: az an-nudzsúmnak nevezett tudomány képviselői egyaránt foglalkoztak csillagászati kutatásokkal, valamint elméleti és gyakorlati asztrológiával. A kalifák bőkezű támogatása felélénkítette a tudományos életet, így alig néhány generáció alatt teljesen megújult a görögöktől örökölt, részleteiben nem mindig teljesen kidolgozott tan. A görög előzményekkel rendelkező felosztási elveket matematikai alapokra helyezték, kidolgoztak pontosabb prognózis-módszereket, és beillesztették az indiai és perzsa asztrológia egyes eredményeit is, például a perzsául fardarnak nevezett periódusok tanát, valamint jelentősen bővítették az elbírálást segítő részek listáját. De a legjelentősebb változás nem is a részletekben rejlik, hanem magában az asztrológiai rendszerben: egyenjogúsították a születési asztrológiával szemben kissé háttérbe szoruló kezdeményező és egyetemes asztrológiai ágazatot.

A kezdeményező asztrológia a görögök alatt voltaképpen két különböző eljárásból állt. Ide tartozott a különféle dolgok elkezdésére vonatkozó időmeghatározás, hogy az eredmény az elvárásoknak megfelelően alakuljon. Itt tehát egy kívánt végeredménynek határoztak meg időpontot. Ám bizonyos történések, mint valami esemény kezdete, vagy például egy levél érkezése kapcsán is a kezdőasztrológiához fordultak: az esemény időpontja alapján határozták meg a várható végeredményt. Ebben az esetben tehát pont fordítva történt: egy időpontból határozták meg a várható végeredményt. Mivel a görögöknél a kezdemény viszonylag mellőzött volt, a két tevékenységet nem választották el élesen egymástól.

Úgy tűnik, a döntő lépést az arabok tették meg, név szerint Másáalláh, aki a görög kezdőasztrológiát időválasztó és kérdőasztrológiára bontotta fel. Másáalláh az asztrológiatörténet egyik legnagyobb alakja: több mint kéttucat hosszabb-rövidebb művében szinte a teljes asztrológiát feldolgozta, ezzel olyan szinten meghatározva annak arculatát, ahogyan erre korábban csak Ptolemaiosz volt képes. Az ő nevéhez fűződik a történeti asztrológiának, mint az egyetemes asztrológia gyakorlati alkalmazásának kidolgozása is: ez a világtörténetet asztrológiai kontextusban mutatja be.

A 8–9. század fordulójára a rövidebb asztrológiai értekezések jellemzőek. Szerzőik népszerűségét jelzi, hogy sokuk műveit görögre is lefordították. Ekkor születik meg az asztrológiai aforizma műfaja, amely oktatási célokat szolgál. Ezt Szahl ibn Bisr, a neves matematikus és asztrológus, Másáalláh tanítványa teremti meg, és később számtalan követőre lel. A 9. században aztán a nagyobb lélegzetvételű művek következnek olyan tudósok tollából, mint al-Kindi, aki számtalan asztrológiai értekezésen kívül jelentős életművet hagyott hátra az algebra, geometria és optika területéről is. Ám eme időszak legnagyobb formátumú egyénisége al-Kindi tanítványa, az a személy, akit az „asztrológusok fejedelmének” neveztek: Abu-Maasar.