Abu-Maasar életét tanítványa, Abu-Szaíd Sádzán visszaemlékezései révén jól ismerjük. Kezdetben muszlim teológiával foglalkozott, és a 30-as, 40-es éveiben fordult az asztrológia felé al-Kindi bíztatására. Mivel nem ismerte születési időpontját, egy általános kérdésből dolgozott; ez az eljárás már Dórotheosz óta jól ismert. Feljegyezték róla, hogy különlegesen pontos előrejelzéseket adott. Ibn Hallikán írja, hogy egyszer egy hivatalnok megszökött a letartóztatás elől, és mivel tudta, hogy Abu-Maasart fogják felkérni, hogy keresse meg a búvóhelyét, napokat töltött el egy vérrel teli edénybe helyezett méretes aranymozsárban.

Abu-Maasar közölte, hogy a szökevény egy vértengerben lévő aranyhegyen található, de ez nem segített a felkutatásban, így csak akkor derült ki az igazság, miután az uralkodó büntetlenséget ígért engedetlen hivatalnokának. Viszont amikor elmondta, hol rejtőzködött, mindenki megdöbbent az asztrológus kiváló bírálatán. – Természetesen ezt a történetet nem kell többnek tartanunk egy legendánál, arra minden esetre rámutat, milyen becsben tartotta Abu-Maasart utókora.

Hosszú élete alatt Abu-Maasar legalább ötven könyvet írt az asztrológiáról. Ezek egy része elveszett, mások kéziratban lappanganak, megint másokat a közelmúltban kiadtak, de a legtöbb középkori latin fordításokban ismeretes. A középkori asztrológiai felfogást nagyrészt Abu-Maasar tanításai határozták meg. Ezek közül kiemelendő átfogó asztrológiai bevezetője, amely nyolc könyvben arisztoteliánus természetfilozófiai alapon tárgyalja az asztrológiai eszközöket. Népszerűségét jelzi, hogy Abu-Maasar rövidített változatot is készített belőle, és mind ez, mind a terjedelmesebb kiadás több latin fordítást is megélt. Foglalkozott kérdő-, időválasztó és születési asztrológiával is; a születési prognózissal, ezen belül a Nap-visszatérésekkel foglalkozó kilenckötetes műve még Bizáncban is nagy visszhangot keltett. Készített továbbá jelentős egyetemes asztrológiai munkákat, történeti asztrológiai áttekintése pedig perspektívájában túlszárnyalta még Másáalláh értekezését is. Al-Kindi nyomán időjárási asztrológiával is foglalkozott: ez a terület később, a középkor folyamán vált jelentőssé.

Eddig még részletesebben nem esett szó a kérdőasztrológiai ágazat jellegéről. Ez a technika a kezdeményezések továbbfejlesztése, és abból indul ki, hogy ha valakit egy időleges kérdés foglalkoztat, akkor a kérdés elhangzásának idejében fennálló konstelláció alapján megbízható előrejelzést lehet tenni. Az idők során egyszerűsége miatt ez a technika sokakat meghódított, és ez vált a mindennapokban leggyakrabban használt módszerré.

Abu-Maasar munkásságának jelentőségére rámutat, hogy a 10. századi asztrológusok az általa lefektetett elvek alapján dolgoztak. De még ennél is feltűnőbb, hogy nemcsak a bizánciak számára is ő volt az egyik legfőbb tekintély, hanem évszázadokon át kivonatolták munkáit, és a kései, Hermésznek tulajdonított iratok is többnyire Abu-Maasarra mennek vissza.

A 10. század jelentős asztrológusai, Ahmad, al-Kabíszi, valamint ar-Ridzsál folytatták az asztrológia tudományának összefoglalását. Ahmad asztrológiai bevezetője nem maradt fenn, azonban ő írta a Ptolemaiosz gyümölcse nevű, kommentárokkal ellátott aforizmagyűjteményt, amely később Ptolemaiosz műveihez kapcsolva évszázadokig a legjelentősebb gyűjteménynek számított. Al-Kabíszi, akiről az általa is leírt területfelosztás a nevét kapta, ötrészes összefoglaló munkát írt, amelyben Abu-Maasar bevezetőjét alapul véve Dórotheosz- és Másáalláh-idézetekkel illusztrálja mondanivalóját.

A legnépszerűbb, legátfogóbb munka szerzője viszont a tuniszi ar-Ridzsál. Nyolckötetes munkája az asztrológia ágazatainak legalaposabb összefoglalása. Háromkönyvnyi kérdőasztrológia után két könyvet szentel a születési delineációknak, azaz az életeseményeknek és az egyénre vonatkozó egyéb megállapításoknak, egyet pedig a prognózisnak, amelyben a delineációk bekövetkezési idejére vonatkozó vizsgálódásokat tárgyalja. A teljességre törekvő összefoglalást egy-egy könyv terjedelmű időválasztó és egyetemes asztrológia zárja.

A 10. századtól kezdve az arab államokban egyre jobban előretör az iszlám fundamentálisabb irányzata. Lassan hanyatlásnak indulnak a tudományok, ami az asztrológia szempontjából abban érhető tetten, hogy a szerzők földrajzilag egyre inkább nyugaton, Egyiptomban, Tuniszban, majd a mór Hispániában tevékenykednek, illetve egyre csökken az asztrológiai szerzők száma. Az utolsó igazán nagy arab asztrológusnak al-Bírúni számít, egy ritka univerzális tudós, aki költészettel, matematikával, fizikával, földrajzzal éppúgy foglalkozott, mint filozófiával, orvostudománnyal vagy asztrológiával. Noha több mint száz művet írt, asztrológiai munkáit a középkor nem ismerte. A leírások szerint nagy hangsúlyt helyezett a didaktikus megközelítésre, ám talán túl pedáns is volt. Munkássága annak ellenére az egyik legfőbb asztrológussá avatja, hogy természettudósként meglehetős szkepszissel viseltetett az asztrológia művészetének bizonyos részeivel szemben.

Meglepő módon még egy „arab” asztrológust számon tartunk, a 12. század egyik legjelentősebb alakját, a mór Hispánia szülöttjét, a tudós rabbit, költőt, matematikust, Abraham ibn Ezrát. Noha jelentősek héber Másáalláh- és Abu-Maasar-fordításai, önálló szellemű összefoglalásaival tűnik ki. Kritikus megközelítése miatt hasznosak a korábbi arab asztrológiával kapcsolatos megállapításai, és művei mintegy az arab asztrológia esszenciáját őrzik. Hangsúlyt fektetett az asztrológia elméleti megalapozására is, ezzel Ptolemaiosz nyomdokain haladva. Valószínű, hogy részben az ő fáradhatatlan munkásságának, utazásainak, előadásainak köszönhetjük, hogy a középkori Európában újra gyökeret vert az asztrológia, amelyet a 12. században ismét fordítások nyitnak meg. Ezekkel veszi kezdetét az asztrológia harmadik korszaka.