„Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van; és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van”: sokak számára ez, a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Smaragdtábla második mondata az asztrológia alapelve. A kérdés csak annyi, miként építhető erre a misztikus kijelentésre az asztrológiát átfogó elmélet. A megoldandó feladat kettős: egyrészt értelmezni kell, mi a „fent” és mi a „lent”, másrészt pedig hogy milyen kapcsolat van a kettő között. Azok a teoretikusok, akik kísérletet tesznek az elméletalkotásra, a „fent” kérdését hamar tisztázzák: a Világegyetemről van szó; a „lent” pedig legtöbbször az ember lesz. Ennek a konstrukciónak az a hiányossága, hogy ezek szerint az asztrológia alanya csak és kizárólag az ember lehet, márpedig a klasszikus asztrológiában alanyként élettelen dolgok, járművek, hajók, vagy akár az adott hely időjárása is szerepelhet. Egy apró korrekcióval ezen túl lehet lépni: a „lent” ezek szerint a lélek lesz, amely mindenben benne lakozik. Ha ezt az utat választjuk, akkor az asztrológia alapja az animizmus: azaz mindennek van lelke, és ezek a lelkek valamiféleképpen a Világegyetem lelkéhez kapcsolódnak.

Noha ez a magyarázat vonzó lehet, több nyugtalanító kétely merül fel vele kapcsolatban. Az egyik az, hogy a magyarázatban a 'lélek' egy definiálatlan fogalom. Az a kijelentés, miszerint „az asztrológia alapja az, hogy a létezők mindegyike lélekkel rendelkezik, amelyek a Világegyetem lelkéhez kapcsolódnak”, értelmi veszteség nélkül átalakítható arra a formára, hogy „az asztrológia alapja az, hogy a létezők mindegyike fityfirittyel rendelkezik, amelyek a Világegyetem fityfirittyéhez kapcsolódnak”: az itt szereplő 'lélek' mibenléte ugyanis homályos, mivel még azt sem tudjuk, hogy valami anyagi dologra kell gondolni, következésképpen fizikai magyarázattal van dolgunk, vagy nem-anyagira, és ez esetben a filozófia területére érkezünk.

Azért is választottam a közismert gnómát belépőül, mert ha jobban megvizsgáljuk, rájöhetünk, honnan származnak az asztrológia spirituális modelljei, és mi velük a probléma. Először is vegyük alaposabban szemügyre, hol is olvasható az idézett misztikus mondat: egy alkímiai szövegben, amelynek vajmi kevés köze van az asztrológiához. Ha a történelemben visszatekintünk, akkor eredetijét egy olyan arab munkában találhatjuk, amely A teremtés misztériuma (Kitáb asz-szirr al-halíka) címet viseli. Ez a szöveg legkésőbb a 9. század elején keletkezett, és azt a táblát közli és kommentálja, amelyet a leírtak szerint az 1. századi filozófus, tüanai Apollóniosz szülővárosában egy Hermész-szobor alatt talált. Ez a történet minden bizonnyal fikció, de ennél sokkal érdekesebb, hogy a fenti idézethez képest a Teremtés misztériumában közölt szöveg így szól: „A fenti az alantitól származik, és az alanti a fentitől”. Így persze már jóval kevésbé tűnik alkalmasnak az asztrológiai alapelv szerepére: miután viszont a 9. századi tudós, Dzsábir ibn Haiján – vagy éppenséggel az, aki a halála után az ő neve alatt írt – megcserélte a két tagmondatot, és a 'származik' helyét a feldolgozásokban és fordításokban fokozatosan átvette a 'hasonló hozzá', végül a 'megfelel neki', már kiválóan betölthette a jelmondat szerepét.

Ha magunk mögött hagyjuk a Smaragdtábla homályos történetét, és kifejezetten arra a gondolatra koncentrálunk, amely a „fent” és a „lent” kapcsolatáról szól, egészen Platónig mehetünk vissza, aki még az i. e. 4. században megfogalmazta a világlélekről szóló tanítását; akkor, amikor az asztrológiának még nyoma sem volt, a babiloni ómenértelmezés születési alkalmazása gyerekcipőben járt, és a görögök is még csak éppen, hogy elkezdtek vele ismerkedni. A szavakat a lokriszi püthagoreus, Timaiosz szájába adja (Timaiosz 6 = 29d7–31a1, Kövendi Dénes fordítása):

Mondjuk el tehát, mi okból formálta meg a keletkezést s ezt a mindenséget az alkotó. Jó ő, a jósággal pedig nem fér össze soha semmi irigység semmi tekintetben: ennek híjával lévén azt akarta, hogy minden a lehető leghasonlóbb legyen őhozzá. A keletkezésnek és a világnak ezt a forrását, mint a legjogosultabbat, bárki bízvást elfogdhatja értelmes emberektől. Az isten ugyanis azt akarta, hogy minden lehetőleg jó, hitvány pedig semmi sem legyen, ezért, minthogy mindent, ami csak látható volt, úgy vett át, hogy nem volt nyugalomban, hanem mozgott szabálytalanul és rendezetlenül, rendbe hozta rendetlenségéből, mert azt gondolta: mindenképpen különb a rend. Az pedig nem volt és nem lesz lehetséges, hogy a legjobb lény mást cselekedjék, mint a legszebbet: megfontolás újtán pedig azt találta, hogy a természettől fogva látható dolgok közül egészében véve semmi, ami híjával van az észnek, nem lehet szebb az eszesnél; ész pedig lélek nélkül nem keletkezhetik senkiben. E megfontolás alapján, észt oltva a lélekbe s lelket a testbe, építette fel a mindenséget, hogy oly művet alkosson, mely természeténél fogva a lehető legszebb és legjobb. Így tehát a valószínű okoskodás alapján azt kell állítani, hogy ez a világ valóban lelkes és eszes élőlénnyé lett az isten gondviselése folytán.
Ez után az alapvetés után arra a kérdésre kell megfelelnünk, ami ebből következik: melyik élőlény hasonlatossára építette fel az alkotó? Hogy valami részlegesnek a mintájára, azt nem tarthatjuk hozzá méltónak – mert a tökéletlenhez hasonlítva semmi sem lehet szép –; aminek ellenben a többi élőlény egyenként és fajok szerint része, ahhoz – bátran feltehetjük – ő a leghasonlóbb mindenek között. Az ugyanis magában foglalja az összes elgondolható élőlényeket, miként ez a mi világunk bennünket s ahány egyéb élőlény csak látható, magában egyesít. Az isten tehát az elgondolhatók közül a legszebbhez és mindenben tökéleteshez hasonlót akarván létrehozni, egy látható élőlényt formált, mely magában foglal minden élőlényt, ahány csak a természet szerint vele születik.

És a szöveg folytatódik tovább, leírva a világegyetem létrehozására vonatkozó platóni elméletet. Ez a gondolat és továbbfejlesztése évszázadokon át komoly szerepet töltött be a filozófiában és természetesen összefüggésben volt az asztrológiával. Ha részletesen szeretnék írni róla, akkor egy kisebbfajta filozófiatörténet kerekedne belőle, minthogy a gondolat többé-kevésbé hasonló formában szerepel a korai platonizmusban, a sztoicizmusban, az újpüthagoreizmusban, a közép- és újplatonizmusban, a hermetizmusban és gnoszticizmusban, a korai iszlám filozófiában és több későbbi iskolában, így a szufizmusban és az averroizmusban, a reneszánsz platonizmusban és hermetizmusban, és persze a modern ezoterikus filozófiai irányzatokban, mint a teozófiában és antropozófiában. Szerencsémre van kiskapu, ami lehetővé teszi, hogy elkerüljem a bölcseleti kérdések részletes taglalását: mégpedig az, hogy ezek a spirituális modellek a Világegyetem idejétmúlt felfogásán alapulnak. Nem is arról van szó, hogy az égitesteknek ne lehetne lelkük: persze, tudjuk és bizonyítottuk, hogy az égitestek ugyanolyan atomokból álló testek, mint a Földön bármi, de ettől még rendelkezhetnek „fityfirittyel”, mert csak az a kérdés, milyen definíciót adunk neki. A probléma az, hogy a Föld és hét másik égitestből plusz firmamentumból álló kozmológiai rendszer helyett jelenleg végtelen Világegyetemről beszélünk több kvadrillió objektummal és még ennél sokkal több sötét energiával. És hát mivel a Föld egyáltalán nem élvez kitüntetett szerepet az univerzumban, a spirituális „fent” kérdését – amelyre rávágtuk: „Világegyetem” – kétségbeejtően bonyolult lesz megválaszolni. Egészen jelentős a különbség ugyanis a között, hogy a világ lelkének belátható számú része van, amelyeket megfeleltethetünk minden egyedi lélek valamely részével, vagy hogy megszámlálhatatlan részt feltételezünk, ezáltal gyakorlatilag lehetetlenné válik a különbségtétel lényeges és lényegtelen között.

Ez átvezet bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy az égitestek közül melyek azok, amelyeket fel kell vennünk az asztrológia eszköztárába, és melyek azok, amelyeket veszteség nélkül kihagyhatunk. A klasszikus asztrológiában ezeket az eszközöket csillagoknak nevezzük, és két csoportra oszthatjuk őket: azokra, amelyek mintegy a hátteret biztosítják, mivel a Föld forgásából eredő látszólagos mozgást leszámítva lényegében mozdulatlannak tűnnek – ezek az állócsillagok –, illetve azokra, amelyek az állócsillagokhoz képest elmozdulnak, köszönhetően a Föld keringésének, melyhez hozzájárulhat saját mozgásuk is – ezek a bolygócsillagok. Csillagászatilag az első csoportba tartozik minden égitest, amely a Naprendszeren kívül található, a másodikba pedig az összes olyan, mely a Naprendszer tagja, leszámítva természetesen a Földet. De akármelyik csoportot is nézzük, mindkettőben több égitestet találunk, mint ami kezelhető lenne. A klasszikus asztrológia ezért egy kézenfekvő korlátozást alkalmaz: csak azt veszi figyelembe, amely a Földről segédeszköz nélkül megfigyelhető. Így marad hét bolygó, néhány ezer állócsillag, valamint olyan objektumok, amelyek csak időlegesen megfigyelhetők – üstökösök, az Uránusz, a Veszta, illetve egyes változócsillagok, szupernóvák és hipernóvák –, és amelyek rendesen besorolhatók a bolygók vagy állócsillagok mellé.

Ez természetesen csak egy opció a kezelhetetlen kezelhetővé szelídítésére, méghozzá éppen az, amelyet korábban is alkalmaztak. Tény ugyanis, hogy a legjobb bizonyítékok szerint 1781 előtt senki nem ismert asztrológiai értelemben vett bolygócsillagot a hét szabad szemmel is láthatón túl, mert bár John Flamsteed és Pierre Lemonnier is észlelte az Uránuszt felfedezője, Herschel előtt, egyikőjük sem gondolta, hogy nem egy halvány állócsillaggal van dolga, sőt Flamsteed maga 34 Tauri lajstromszámmal katalogizálta a csillagok között. Nem kizárt, hogy mások is láthatták már ezt a csak ritkán megpillantható, és olyankor is rémségesen halovány égitestet, de ha látták is, ugyanúgy nem vették őket figyelembe, mint ahogyan más, hasonlóképpen gyenge fényű állócsillagokat. Mégpedig egyszerűen azért, mert az állócsillagokból még a láthatósági határon belül is túl sok van: a logikus megoldás pedig az, hogy minél kevésbé fényes egy égitest, annál kisebb jelentőséget tulajdonítunk nekik. Az asztrológiának tehát van megoldása arra, hogy mit vegyünk a „fent”-ből lényegesnek – már ha nem kacérkodunk azzal, hogy tetszőlegesen válogatunk a rendelkezésre álló keretből, és Neptunusszal, Plútóval, aszteroidákkal, kentaurokkal, vagy urambocsá', hipotetikus bolygókkal vizezzük fel eszköztárunkat.

Visszakanyarodva a világlélekhez kapcsolódó gondokhoz, a problémát nem is csak az jelenti, hogy a „fent” és „lent” összefüggésében mi is pontosan a „fent” és hogyan is néz ki az összefüggés a kettő között, továbbá hogy a „lent” is csak addig kezelhető, amíg ragaszkodunk egy megkérdőjelezhető animista felfogáshoz: hanem hogy egyáltalán milyen rész felel meg minek. Erre az asztrológiának vannak válaszai – gondoljunk csak az alakok és testrészek, valamint a bolygók és szervek/szövetek közötti összefüggésre –, a legismertebb spirituális modell viszont a svájci pszichiáter, Carl Gustav Jung nevéhez fűződik, aki bevezette az archetípus fogalmát a csillagfejtésbe. Ezt vizsgálom a következő részben, ahol a spirituális megközelítés értékelésére is sor kerül majd.