Az asztrológia kezdeteit a Nekhepszó és Petoszirisz neve alatt megjelent gyűjtemény kiadásától számíthatjuk, amely az i. e. 2. század végére, de inkább az 1. század elejére datálható. A területeket azonban nem a rejtélyes szerző a semmiből vette, hanem egy korábbi munkára támaszkodott.

Ez a Szalmeszkhiniaka címet viselő irat, amely az egyiptomi dekánoknak és dekán-istenségek neveinek, valamint betegségek gyógyszereinek leírását tartalmazta. Ezen kívül közölte azt is, hogy melyik dekán melyik életterületre vonatkozólag hordoz jelzéseket. Tartalmáról Héphaisztión tudósít bennünket (Apoteleszmatika  II 18, 75–77):

És a Szalmeszkhinosz-könyveket kivonatolva [Nekhepszó király] ugyanazt állítja, ami ott is szerepel: hogy meg kell vizsgálni a dekánokat, mivel az időmeghatározó első dekánja a születéssel foglalkozik; az ettől számított 28. dekán, amely korán delel, a megélhetéssel foglalkozik; a 25., amely délben delel, a betegséggel foglalkozik; a [1]9., amely későn kel keleten, a sérüléssel foglalkozik; a 17., amely nyugaton kel, a házassággal és asszonyokkal foglalkozik, a 8., Hádész kapuja, a gyermekekkel foglalkozik; a földalattin található pedig a a halállal foglalkozik. Ezek azok a területek, amelyeket a régi egyiptomiak minden születésben használnak.

A szövegből egyértelmű, hogy az egyiptomiaknál a keleti negyed dekánjai (az 1. és 29–36.) az élet kezdetére, a déliek (20–28.) a fiatalságra vonatkoztak, míg a nyugatiak (11–19.) az érettebb korra, végül az északiak (2–10.) az öregségre és halálra. (A szövegben említett föld alatt dekán a 10.)

A Nekhepszó és Petoszirisz neve alatt alkotó gyűjtemény szerzője és követői ezekre a megállapításokra támaszkodva dolgozták ki az életterületek (görögül toposz) rendszerét, ahol egy életterületet egy egész alak képvisel az időmeghatározótól számítva. A kiosztás logikájáról és a területek jelentéséről később írok majd, azonban jól látható, hogy az egészalakos területfelosztást az egyiptomi dekán-tanra vezethetjük vissza.

A területek több lépcsőben kaptak nevet. Ennek menetét nem tudjuk rekonstruálni pontosan, és az is lehetséges, hogy már az alapműben megvolt minden elnevezés. A felkelő alakot elfoglaló terület kapta a hóroszkoposz nevet, amely annyit jelent, mint 'órajelző', vagyis időmeghatározó. Ezzel szemben található a düszisz, amely jelentése egyszerűen 'lenyugvás' vagy 'nyugat'. A kettő közt középre kerülő tizedik és negyedik alakot tartalmazó területek a meszuranéma 'égközép' és hüpogeion 'földalatti' nevet kapták. Ezek együttes elnevezése kentron, amelynek jelentése 'közép-' vagy 'sarokpont'.

A sarok körüli forgás képzetéből származik a sarkokat követő és megelőző területek kollektív elnevezése: a követő területek neve epanaphora 'visszavitel', a megelőzőké apoklima 'lefelé fordítás'. Ezek a kifejezések a Nap mozgásával kapcsolatosak, minthogy a Nap éjszakát követő újra felkelésére és a délutáni leereszkedésére vonatkoznak az asztrológián kívül is.

A területeknek ezen kívül saját elnevezéseik is vannak: a harmadik és kilencedik a thea 'istennő' és theosz 'isten', a tizenegyedik és tizenkettedik az agathosz daimón 'jó szellem' és kakosz daimón 'rossz szellem', az ötödik és hatodik pedig az agathosz tükhé 'jó szerencse' és kakosz tükhé 'rossz szerencse' nevet viseli. Ezen kívül érdemes megemlíteni, a második terület elnevezését: ez a Szalmeszkhiniakára visszautaló Aidu pülosz, azaz 'Hádész kapuja'.

Mindezek mellett a területeknek több különböző elnevezése létezik, és egy idő után az alakok sorrendjében elkezdték őket számozni is. Elvileg ez ellentmond a logikának, mivel a bolygók napi látható mozgásukban az óramutató járásával megegyező, így a zodiákus alakjainak sorrendjével ellentétes irányban mozognak, ám a számozás menete abból következik, hogy az időmeghatározó alakjától induló számítás alternatívát kínál a saját nevekhez képest. Tegyük hozzá: egyszerűbb alternatívát, így aztán a számozás fokozatosan ki is szorította a sajátos neveket.

Az élet időszakainak három-három alakkal való megfeleltetését leíró rendszer egyik változata az, amelyről Manilius szól, és amelyet tetartémoria ('negyedelés') névvel illetnek. Itt az időmeghatározóból kiindulva négy negyedre kell vágni a zodiákust, és az óramutató járásával megegyező irányban mutatja az élet kezdetét, a fiatal- és idősebb kort, végül az öregkort. Ebből indulhatott ki az egyébként ismeretlen 1. századi asztrológus, Órión, aki a négy negyedet a horizont és a meridián segítségével alakította ki, és azokat harmadolva (ez a Porphürioszról elnevezett, egyébként ekliptikai felosztás) három-három szektort alakított ki. De nézzük meg, hogyan értelmezi ezt az Óriónt idéző Vettius Valens (Anthologiai III 2, 15–16):

Szerintem viszont [a fentebb ismertetett bonyolultabb órióni módszerhez képest] természetesebb a következőképpen eljárni: először venni az időmeghatározótól a földalattiig tartó szakaszt és azt, ahogy elhangzott, három részre osztani, majd az időmeghatározótól kezdve sorjázó és a velük szemben fekvő fokok erősnek ítélendők. Aztán a következő rész fokai közepesnek (annál nem is sokkal jobbnak, nem is sokkal gyengébbnek) számítandók az időmeghatározó követője, az Istennő és az Isten szembenállása miatt. Így tehát az időmeghatározótól számított fokok harmadrésze hatékony és erős, a következő harmadrész közepes, az utolsó harmadrész viszont káros és rossz.

Először is, látható, hogy Valens az 'időmeghatározó' és a 'földalatti' elnevezéseket, amelyek a felkelő és a tőle számított negyedik alakra vonatkoznak, itt a felkelő fokra és a meridián által a Föld alatt érintett fokra használja. Másodszor, az ekliptikai távolságot egyszerűen harmadolja. Harmadszor, legalábbis a második szektor közepes erejét azzal magyarázza, hogy az ide kerülő második, harmadik és kilencedik terület közepesen kedvező. Ez egyébként Valens értelmezése, Órión ugyanis csak az első harmadot tartotta hatékonynak és erősnek, a többit egységesen alkalmatlannak és gyengének vette.

Valens idézett értelmezéséből az következik, hogy az erőnlét és a jelleg kérdését vehetjük alak szerint (platikus módon) és fok szerint (partilis módon) is. De ugyanő egy ennél érdekesebb dologról is beszámol (Anthologiai  V 6, 65–66):

Mivel pedig a tizenkét terület minden születésben jelzést hordoz, és a legtöbb embert ezek, valamint a csillagok természete révén vizsgáljuk meg, szemügyre kell venni a sarkok elhelyezkedését és a területek egymáshoz viszonyított helyzetét. Gyakran ugyanis egy alakba két terület esik, vagy még egy sarki alakzat is egy hanyatló módjára jelentkezik. Ez pedig az időmeghatározó [helyzetére] vezethető vissza.
Például az időmeghatározó Ikrek, az égközép pedig Vízöntő fok szerint. Így tehát ez a terület a tevékenységre, elismertségre és gyerekekre vonatkozólag hordoz jelzést, de a külföldre és az istenre is vonatkozik, mivel a zodiákus szerint a kilencedik helyre kerül az időmeghatározótól számítva.

Valens máshol is hasonlóképpen nyilatkozik: ha a fok szerinti égközép a kilencedik területre kerül, akkor ez a fok a tizedik és kilencedik terület jelentéstartalmát egyaránt hordozza. A két részlet összeolvasásából egyértelművé válik, hogy egy bolygó által érintett életterület megállapításához meg kell vizsgálni, hogy hol található egészalakos felosztás szerint, de azt is, hogy az egyenlőtlen ekliptikai felosztás szerint.

Későbbi, arab szerzőknél ez nyomon követhető. Például Szahl ibn Bisr a 9. század második negyedében ezt írja az alkalmi kérdésekről (K. al-ahkám III pr. 7):

Tudj róla, hogy az alakok is tanúsággal bírnak az ügy bekövetkeztében: elsődlegesen akkor, ha az időmeghatározó egy szilárd vagy kéttestű alak, és a sarkok egyenesek; azaz az égközépnek a tizedik alakba kell kerülnie, nem pedig a kilencedikbe. És ez vonatkozik a többi alakra is.

Tény, hogy más görög szerzőnél erről nem olvashatunk ilyen egyértelműen, és hogy az arabok a Burdzsmihr által kommentált perzsa Valens-fordítást használták fel, legelőször Másáalláh, Szahl mestere, akitől aztán mások is átveszik a megállapításokat. Viszont egyrészt ott van Maternus, akinek a rosszul hagyományozódott és egyébként is kétértelműen megfogalmazott szövege mintha valami hasonlóra utalna, másfelől pedig Ptolemaiosz, akinek a befolyása az idők során egyre növekedett, végül elsöprő erejűvé vált.

Ptolemaiosz, aki a 2. században megreformálta az asztrológia rendszerét, és akinek reformjait legjobb indulattal kissé túlzó racionalizmusnak, rosszmájúan pedig az asztrológia önmagából való kiforgatásának nevezhetjük, leírásaiban szinte egyáltalán nem foglalkozik a területekkel. Az 'égközép' és más elnevezések nála szimplán a tizedik és más alakokat jelzik az egészalakos felosztásban. Van azonban egy passzus, amely elgondolkodtató (Apoteleszmatika  III 11, 3):

Először is figyelembe kell venni az eleresztő területeket; mindig ezekben kell tartózkodnia annak a csillagnak, amely az eleresztés felett uralomra fog szert tenni. Ezek: az időmeghatározót körülvevő tizenketted maga a horizont előtt felkelő öt foktól egészen az utána felkelő huszonöt fokig; azok a fokok, amelyek ettől a harminc fokra jobbra, hatszögben helyezkednek el, amely a Jó Szellemhez tartozik; a tőle négyszögben elhelyezkedők, amelyek az égközéphez; a tőle háromszögben találhatók, amelyek az úgynevezett Istenhez; és a szemben találhatók, amelyek a lenyugvóhoz tartoznak.

A szövegben az 'eleresztő területek' alatt a később 'hylegiális helyeknek' nevezett részek értendők, az 'eleresztés' pedig modern megfogalmazásban ennek a bolygónak, a hylegnek a direkciójáról szól. De ez még csak a szövegszerű értelmezés: ennél a részlet sokkal több problémát vet fel.

Először is, Ptolemaiosz első kommentátora, Pankhariosz – nyomában pedig Porphüriosz és Héphaisztión – az „azok a fokok, amelyek ettől a harminc foktól jobbra, hatszögben helyezkednek el” mondatban a „fokok” helyett „oldalakat” olvasott, és úgy értette, hogy nem harmincfokos szakaszokról, hanem az egyenlőtlen negyedek egyharmadáról van szó. Ezek tehát azt feltételezték, hogy Ptolemaiosz szeme előtt az ekliptikai felosztás lebegett; amely egyébként lehetséges is.

Másrészt, a szöveg értelmezése némileg kétséges: a fenti fordítás szerint Ptolemaiosz ezeket a (harminc- vagy nem harmincfokos) szakaszokat nevezi Jó Szerencsének és így tovább, azonban van egy alternatív fordítási lehetőség. Mégpedig: „azok a fokok/oldalak, amelyek ettől a harminc foktól jobbra, hatszögben helyezkednek el, és amelyek a Jó Szellemhez tartoznak” – ez pedig azt jelenti, hogy az adott szektorból csak azokat vesszük figyelembe, amelyek egyébként a Jó Szellem nevet viselő tizenegyedik alakba kerülnek. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy Ptolemaiosz egy tetszőleges szakaszt nevez Jó Szellemnek, vagy pedig a szakaszból csak az adott alakhoz tartozó pontok számítanak.

A problémák sora folytatható tovább. Magyarázatra szorul, hogy Ptolemaiosz miért vezette be az ötfokos szabályt, azaz miért veszi az időmeghatározót megelőző öt fokot is ide. Talán ez egyfajta biztonsági korlátnak tekinthető a refrakció, azaz a légkör fénytörése miatt. Mindenesetre erre is születtek különböző értelmezések, például az, hogy az öt fok csak akkor érvényes, ha a negyed kilencven fok hosszúságú; egyébként viszont arányosan növelni vagy csökkenteni kell. Idővel aztán ezt a szabályt valamilyen formában minden terület csúcsára érvényesnek ismerték el.

Végül a felosztás módjáról is különböző elképzelések láttak napvilágot. Ha Pankhariosz értelmezése megáll, akkor a ptolemaioszi 'eleresztés' (avagy direkció) csillagászati eljárásának leírása alapján valószínű, hogy nem az egyszerű ekliptikai felosztást kell alkalmazni, hanem valami mást. Ilyenkor viszont már az a kérdés, hogy vajon mi legyen a más: és ezzel el is érkeztünk a bonyolultabb egyenlőtlen területfelosztásokhoz.

Kanyarodjunk vissza egy kicsit a felhasznált módszerekhez és az asztrológia hagyományozódásához! Az asztrológia kezdeteitől a görög szerzőknél az egészalakos felosztás használatát láthatjuk. Órión nyomán Valens leírja az ekliptikai egyenlőtlen felosztást, amelyet egyszerre kell szerepeltetni az egészalakossal, példaképleteiben viszont erre nem tér ki. Lehetséges, hogy ettől függetlenül a fok alapú egyenlőtlen felosztást mindig is figyelembe vették az alak alapú egyenlő felosztás mellett, legalábbis erre utal Ptolemaiosz eljárása és Maternus bizonytalan megfogalmazása. Ha ez így van, akkor az alak és fok alapú felosztások párhuzamba állíthatók az alakzatokkal (bolygók kapcsolata alak szerint) és a pillantásokkal (ugyanez fok szerint).

Ptolemaiosz sajátos rendszerét először Pankhariosz, majd Porphüriosz értelmezte, és ezt vette át Héphaisztión. Valens perzsa közvetítéssel került az arabokhoz, Héphaisztión pedig a 8. században Theophilosz segítségével. Mindenesetre az egyik első arab asztrológus, Másáalláh már jól értette az egyenlő és egyenlőtlen rendszer használatának lényegét, és tőle veszi át kollégája, Umar, valamint tanítványa, Szahl.

Az első arab szerző, aki Ptolemaioszt is felhasználja, éppen maga Umar, aki al-Bitríktől rendel fordítást a görög eredetiből. A 9. század elejétől kezdve aztán Ptolemaiosz tekintélye egyre növekszik: Ibráhím asz-Szalt készít egy másik fordítást Hunajn ibn Iszhák felügyelete alatt, közben pedig az arab csillagászok is behatóan foglalkoznak a ptolemaioszi tanokkal. Az első asztrológus, akinél Ptolemaiosz hatására megjelenik egy új felosztási módszer, Abu-Maasar. A születés éveinek visszatéréséről (azaz a szoláris revolúcióról) írt könyvében olvasható a következő számítási módszer (K. tahvíl szini-l-maválíd I 5):

Készíts egy kör vagy négyzet alakú ábrát, és oszd fel tizenkét szakaszra azon a módon, ahogyan jelenleg szokták készíteni a képleteket. Állapítsd meg az év időmeghatározóját, annak fokát és fokpercét, és rajzold be sorban a tizenkét házat fok és perc szerint úgy, hogy az óraidő és az egyenes szféra alapján számítod ki.

A szöveg egyértelműen a diurnális vagy „alchabitiusi” felosztást adja vissza, mivel csak itt dolgozunk az egyenlítő ('egyenes szféra') órakörökkel való felosztásával. Mivel Abu-Maasar arra is utal, hogy ez a kor szokásos eljárása, valószínűleg nem ő találta ki az eljárást: sokkal inkább a kor legnagyobb csillagászára, al-Hvárizmire gondolhatunk. Ez a módszer aztán fokozatosan kiszorította a primitívebbnek tartott ekliptikai egyenlőtlen felosztást, miközben az egészalakos továbbra is használatban maradt. Erre a fennmaradt, többek között Abu-Maasartól származó képletek mellett maga az arab terminológia is utal, amely már a kezdetektől fogva a 'terület' (görög toposz, arab makán) helyett a 'ház' (görög oikosz, arab bajt) kifejezést használta, utalva arra, hogy az adott terület ügyeiért elsősorban a háziúr felel – ez a logika viszont csak egészalakos felfogásban értelmezhető, mint arról már írtam.

Itt egy kis kitérőt kell tennem. Gyakran elhangzik, hogy az első példa a diurnális felosztásra Rhétoriosz egyik képlete, amely 428. szeptember 8-ra készült. Azt gondolom, hogy itt van egy kis történeti probléma.

Ez a képlet három forrásból ismeretes. Egyrészt, egy 10. századi Rhétoriosz-kivonatban olvasható, amelyet valószínűleg egy Démophilosz nevű bizánci asztrológus készített. Ebben a területek kiszámításának részletes módjáról van szó, és a szerző még a ptolemaioszi ötfokos szabályt is alkalmazza. Az is megállapítható, hogy a képlet Konstantinápolyra készült Ptolemaiosz csillagászati táblái segítségével. Másfelől arab szerzők, név szerint Másáalláh és tanítványa, Abu-Ali al-Hajját közlik. Sokszor elhangzik, hogy Abu-Ali egyszerűen plagizálta mestere munkáját, ám a különbségek inkább arra engednek következtetni, hogy mindketten egy közös forrásból dolgoztak. Ráadásul a képlet adatai is eltérnek: míg Abu-Ali egészalakos felosztást alkalmaz, Másáalláh fordításának kéziratában (csak a latin fordítás maradt fenn egyetlen példányban) a diurnális felosztásra láthatunk példát, amely viszont Provence szélességére készült. Ez utóbbi viszont csak úgy elképzelhető, ha feltételezzük, hogy egy kései másoló vagy éppen a szöveg fordítója ezt a képletet – a példák többségével egyetemben – saját földrajzi szélességére számította át. Ez esetben az is valószínű, hogy az eredetiben is egészalakos felosztás szerepelt; és ez az eredeti állt Rhétoriosz művében, aki egy 6. századi forrásra támaszkodott. Ha pedig ez így van, akkor a Démophilosznál olvasható változat is később készült; mindez alátámasztható azzal a ténnyel, hogy a Démophilosz-féle verzió egyébként nem feleltethető meg más Rhétoriosz-kivonatokkal, hanem éppen egy olyan szakaszban szerepel, amely Démophilosz Rhétorioszon és másokon alapuló spekulációi tartalmazza. Ilyenformán tehát a görög szöveg Démophilosztól magától származik, aki egyébként már ismerte az arab eredményeket, és a képletet saját tartózkodási helyére dolgozta át kora divatja szerint.

Abu-Maasar tekintélye ellenére voltak olyanok, akik alternatív megoldásokat javasoltak. Így például a 11. századi al-Bírúni, aki egyik művében a régiek módszerének nevezi az ekliptikai felosztást, és azt is leírja, hogy az általánosan elterjedt módszer a diurnális, majd kifejti az első vertikális módszert, amely megnyerte tetszését. Mindennek ellenére asztrológiai kézikönyvében a diurnális módszer szerinti felosztást közli. A másik példa a 12. századi Ibn Ezra, aki erőteljesen kritizálja az általa al-Hvárizminek és kommentátorának, Ibn al-Muszannának tulajdonított diurnális módszert, és Ptolemaioszt értelmezve kidolgozza az időalapú rendszert, egyetlen fennmaradt képletében azonban ő is a diurnális módszert alkalmazza.

Közben a képletkészítés hagyománya is megváltozik. Korábban a képleteket egészalakos módon ábrázolták, és legfeljebb utaltak az egyenlőtlen felosztásra, azonban fokozatos térhódításba kezd az az eljárás, amely szerint maga a képlet készül egyenlőtlen felosztással, miközben az értékelés során továbbra is figyelembe veszik az egészalakos felosztást. Az első általam ismert ilyen képlet Ibn Ridvántól származik, aki Ptolemaiosz-kommentárjában három példaképletet közöl; ebből az első, amely 988. január 15-re készült, a sajátja.

Azzal, hogy a 12-13. században fordítások révén Európa is megismerkedik az arab művekkel, megváltozik a helyzet. Egyre kevésbé érthető a két módszer egyidejű létezése, ráadásul a régi és újabb alternatív javaslatok bonyolítják a helyzetet. Mivel az asztrolábiumokat a diurnális módszer szerint állítják be, egészen a 14-15. századig ezt használják tovább. Aztán Regiomontanus táblázatainak megjelenésével szinte mindenki átáll az egyenlítői felosztás használatára, így például Lilly, aki a szájhagyomány által neki tulajdonított eljárással („minden módszert kipróbált, és a Regiomontanus-féle felosztás vált be neki”) ellentétben szinte biztosan azért használta ezt, mert ennek voltak elérhető táblázatai, és egyébként is mindenki ezt használta. Vannak persze kivételek, mint Cardano, aki visszatérve Ptolemaioszhoz, az egyenlő felosztással kísérletezett, vagy mint Magini, aki Ibn Ezra révén talált vissza az időalapú felosztáshoz. Később aztán ez utóbbi felosztás a propagálói és a nyomtatott táblázatok formájában történő megjelenésnek köszönhetően átvette a hatalmat, amely nagyrészt máig tart.

A történeti tényeket összegezve elmondható, hogy az asztrológiában eredetileg az egészalakos rendszer érvényesült, és csak az araboknál elterjedt kvadránsalapú felosztás fordításbeli problémáival veszett fokozatosan az emlékezet homályába a középkori Európában. Talán már az 1. századtól párhuzamosan használták az ekliptikai egyenlőtlen felosztást („porphürioszi” módszer), már amennyiben egy bolygó területi jelentéséről, minőségéről és erőnlétéről volt szó. Amikor az újító Ptolemaiosz, akinek rendszere többféleképpen is értelmezhető volt, egyre nagyobb tekintélyre tett szert, több csillagász is alternatív módszereket dolgozott ki; ezek közül az első az Abu-Maasar által népszerűsített, valószínűleg al-Hvárizmitől (tekintélyéről csak annyit, hogy az ő nevéből származik az algoritmus szó, és az egyik művében szereplő eljárásról kapta a nevét az algebra) származó diurnális felosztás („alchabitiusi” módszer). A módszereket Ptolemaiosz inspirálta, elterjedésüket pedig egyedül a propagáló tekintélye és az a tény befolyásolta, hogy vajon elérhetők-e a számítást segítő eszközök és táblázatok.

Ha tehát feltesszük a kérdést, vajon melyik rendszert kellene használunk, a válasz egyértelmű: az egészalakost. Amennyiben úgy gondoljuk, hogy kiegészítésképpen szükségünk van egyenlőtlen felosztásra is, akkor a legjobb döntés az ekliptikai egyenlőtlen felosztás használata. Végül ha valaki úgy véli, hogy Ptolemaiosz elvei elég súllyal bírnak, dönthet a diurnális felosztás mellett, ez ugyanis az a módszer, amely a leginkább kiolvasható Ptolemaioszból. A többi módszer használata pedig igazából nem szól másról, mint hogy letesszük a voksunkat valamely kor múló divatja mellett.