Az asztrológiai ítéletalkotásnál egy földrajzi helyen érvényes időviszonyokat vizsgálunk úgy, hogy az adott helyet mint origót használva az égitestek és más, asztrológiailag releváns pontok helyzetét felvesszük. Ez a konstelláció vagy csillagzat, amelynek vázlatos, rajzolt formája a képlet.

Eddig sokat foglalkoztunk a kérdező szándékával, most viszont éppen ideje, hogy maga a kérdés is terítékre kerüljön.

Mivel a jelek szerint a 825 körül alkotott zsidó származású arab asztrológus, Szahl ibn Bisr volt a kérdőasztrológia tudományának első rendszerezője, logikus, hogy a régi korok mestereinek az elbírálás előtti megfontolásokra vonatkozó elképzeléseit elsőként az ő műve felől közelítsük meg.

Mindeddig már elég sokat foglalkoztunk a radikalitás központi kérdésével; viszont az is feltűnhetett az olvasónak, hogy fontosság ide vagy oda, a hétköznapi 'megalapozott' kifejezéssel fordítottam a latin radicalis jelzőt. Ha ugyanis a jelző és szócsaládja előfordulási helyeit keressük Bonatti szövegében, rá kell döbbennünk, hogy egyáltalán nem egy kanonikus szakkifejezéssel állunk szemben.

Miután az előző részben kortárs és 17. századi angol szerzők művei és egy Bonatti-fordítás nyomán megállapíthatóvá vált, hogy az elbírálás előtti megfontolások mai felfogása részben Bonatti szövegének félreértelmezésén alapul, a következő lépés annak szemügyre vétele, hogy maga Bonatti mit is írt ezekről.

Az asztrológia legközvetlenebb felhasználású, többnyire alkalmi ügyekre vonatkozó technikái a kérdőasztrológiai ágazathoz tartoznak. Itt az asztrológus egy világosan, egyértelműen megfogalmazott kérdés kimenetelét válaszolja meg a kérdés elhangzásának, még pontosabban megértésének időpontjára felállított asztrológiai képletből. Ennek konkrét módja az, hogy az ügy ismert körülményeit összeveti a képletbeli jelzésekkel, az ismeretlen tényezőket, így a választ pedig az addig feltárt összefüggések alapján állapítja meg. A technika hátterében álló elgondolás az, hogy a kérdésfeltevés aktusa egy adott embert foglalkoztató probléma végső kikristályosodása, amely szorosan alávetett az időnek mint minden cselekvést és történést ütemező háttérnek, és így az idő közvetett, asztrológiai módszerek által történő vizsgálata a kérdésre is választ tud adni bizonyos mértékig. Az általános elképzeléssel szemben az eljárás nélkülöz minden misztikumot; leginkább a nyomozók által követett módszerhez hasonlít, amely a közvetett és közvetlen bizonyítékok begyűjtésén alapul, és amelynek célja egy megalapozott következtetésig való eljutás. Mindez oly mértékben hipotetikus, amennyire a körülmények részleteinek ismerete, az asztrológus adott ügyre vonatkozó szaktudása, illetve következtető képessége engedik. Az eredmény ennek megfelelően időnként pontos, kielégítő, utólag pedig helytállónak bizonyuló; időnként pedig elnagyolt, több lehetőséggel számoló, vagy kifejezetten téves.

Régóta érik bennem az elhatározás, hogy az asztrológia tudományos igazolásának vagy cáfolatának meglehetősen forró témájáról írjak. Természetesen feltehető a kérdés: mi célból? Saját tapasztalatomból tudom, hogy a témában érintett mindkét tábornak, a szkeptikusoknak és a hívőknek is megvan a saját, rendíthetetlen felfogásuk az "asztrológiáról", pontosabban arról, amit asztrológiának gondolnak. Erre kicsit később részletesebben is visszatérek, azonban már most fontosnak tartom annak megállapítását, hogy sem a szkeptikusok meggyőzése, sem a hívők elgondolkodtatásra késztetése nem célom. Ha valaki az "asztrológia" elutasítására vagy feltétel nélküli elfogadására építi hiedelemvilágát, azt éppen annyira fölösleges kihívások elé állítani, mint bármi egyéb szubjektív felfogást, hitvilágot.

Itt az újabb járvány – és most nem influenzára gondolok, hanem egy újabb fertőző hülyeségre. Egy neve alapján szárnyasokat megszólítónak tűnő magazin, hogy ezoterikus újdonságokra éhes közönségét szórakoztassa, összekombinált egy ostoba hoax-ot (lánclevélben terjedő kacsát) egy elég sajátos felfogású csillagfejtő elméletével. Elhűlve kellett látnom, hogy a cikk egyből begyújtotta a butaság kéreg alatt lapuló hajtógáz-készletét, és már több helyen is arra a ritmusra jár a fölös gyomorhűtés, hogy nahát, 1994 óta van egy tizenharmadik állatövi jegy is, a Kígyóhordó – akinek rémlik némi a csillagképek magyar neveiről, Kígyótartót mond –, és hát akkor most mi van. A baj persze, mint sokszor, most sem jár egyedül, és a kígyóhordó-vírus (Psychosimplex ophiuchus Brigetionensis) kísérőjelenségként egy másik, kicsit sem kevésbé spekulatív lángelme bakteriális csillagbutaságának is szabad folyást engedett. Ez az elképzelés (Pseudotheoria macrozodiacalia Lussioniensis) arról mesél, hogy egykoron 14 jegy volt, csakhogy ebből kettő, a Ménrót és az, amelyik a kígyót fogja, olyan ezoterikus, hogy csak a beavatottak tudnak róla. A korlátoltaknak marad 12. Ez tehát az asztrológusok eredendő bűne – imígyen szóla az asztromória.

Bizonyos témák kiváló lehetőséget nyújtanak arra, hogy az asztrológia és a csillagfejtés technikai különbségein túl – amelyek sokak számára marginális jelentőségűnek tűnhetnek – az alapkoncepció gyökeres eltéréseit szemléltethessük. Ezek ilyenformán túlmutatnak a szigorú értelemben vett szakmaiságon, és az alapfilozófia területére kalauzolnak bennünket, ahol az asztrológia megalapozottságának kérdését is vizsgálhatjuk.

Miután megvizsgáltuk, ki a szülött, milyen lelkiséggel, milyen képességekkel és habitussal jött a világra, áttérhetünk arra, hogy az életét vizsgáljuk a kezdetektől a végpontig, logikus és összefüggő rendben. Elsőként tehát a családot kell megvizsgálni.