Sokak számára fölösleges szőrszálhasogatásnak tűnhet arról beszélni, mi is az asztrológia, mivel foglalkozik és mire szolgál. Ha még választ is adnak ezekre a kérdésre, ez körülbelül úgy hangzik, hogy „az asztrológia a csillagos ég földi jelenségekre, legfőképpen az emberre gyakorolt hatását vizsgáló tapasztalati tudomány, amelynek segítségével felmérhetjük az ember jellemét és várható életsorsát”.

Nos, ha valaki egyetért ezekkel a kijelentésekkel, akkor rossz hírem van számára: ez ugyanis nem az asztrológia, hanem a csillagfejtés definíciója. És mivel reményeim szerint a történeti áttekintés nyilvánvalóvá tette – legalábbis történelmi perspektívában –, hogy a csillagfejtés nem asztrológia, ezen a kijelentésen elegánsan túl is léphetünk.

Noha a 20. században a teozofikus és az abból kinőtt, Magyarországon a ’90-es években ismertté vált „pszichológiai” csillagfejtés bitorolta az asztrológia nevét, az elmúlt évtizedekben kedvező változások indultak meg. Mindig akadtak olyanok, mint Vivian Robson vagy a Zoltan Mason néven alkotó Schnitzer Zoltán, akik igyekeztek visszanyúlni az elődök munkásságához, még ha megállapításaikat a kortárs csillagfejtés tanai is befolyásolták. Jellemző módon viszont ez az történeti érdeklődés a csillagfejtés talajáról indult ki, és még ma is sokan vannak, akik horoszkópkészítő gyakorlatukat próbálják a különböző korok asztrológiájának egyes elemeivel kiegészítve biztosabb talajra helyezni.

A felvilágosodás, azaz a 18. század beköszöntével az asztrológia eljut történetének befejezéséhez. 1701-ben még megjelenik – jellemző módon – John Whalley Ptolemaiosz-fordítása, aztán viszont majdnem száz évnyi csend következik. Ekkor már egy ideje a művek csak a korábbi szerzők megállapításait ismételgetik, vagy megpróbálják valahogy felvenni a versenyt a gyorsan fejlődő természettudományokkal, egyes eredményeiket kölcsönvéve, az asztrológia rendszerére ráerőltetve. Miután a legkiválóbbak figyelemre sem méltatják többé a tudományok királynőjét, az asztrológia teljesen divatjamúlttá, ósdi, tudománytalan hóborttá válik, amellyel csak néhány műkedvelő dilettáns foglalkozik, ha egyáltalán akadnak ilyenek. Ezek is megelégszenek azzal, hogy szórakoztató jóslatokat adnak, vagy a közvetlen elődöktől idézgetnek.

Az asztrológia szerves fejlődésének utolsó százada, a 17. század, minden szempontból a kettősség időszaka. A mai kor nagy örömére ekkor válik nemzeti nyelvűvé az asztrológiai irodalom. Az asztrológia utolsó, tiszavirág-életű tündöklését a francia Claude Dariot és az angol William Lilly neve fémjelzi. Angliában, ahol a polgárháború alatt és még néhány évtizedig az asztrológiai művek szabadon megjelenhetnek, több híres asztrológus is működik, így a legnagyobbnak tartott, a kérdőasztrológia területén – főként tapasztalata miatt – kiemelkedő Lilly, riválisa, John Gadbury, illetve olyanok, mint William Ramesey vagy John Partridge. Ezen szerzők jelentősége azonban inkább a mi korunkra nézve tekinthető meghatározónak.

A 14. századtól a tudomány és a művészet érdeklődése az antik világ felé fordul. Lassan beköszönt a reneszánsz kor. Először a római ókor áll a figyelem központjában, mivel a görög nyelv Európában ekkor még alig ismert. Amikor viszont az összeomló Bizánci Birodalomból menekülő görög értelmiségiek Nyugaton lelnek új otthonra, Európa hamarosan felfedezi a görög műveltséget.

Az 5. század politikai változásai nyomán az asztrológia évszázadokra teljesen eltűnt Európából. Ebben bizonyára az is közrejátszott, hogy a latin nyelvű asztrológiai irodalom nagyon gyér volt, mindössze Manilius és Maternus írtak latinul kifejezetten asztrológiai munkákat. Így Európa az arabok révén fedezte fel újra az asztrológiát, csakúgy, mint a görög eredetű filozófiát vagy orvostudományt.

Abu-Maasar életét tanítványa, Abu-Szaíd Sádzán visszaemlékezései révén jól ismerjük. Kezdetben muszlim teológiával foglalkozott, és a 30-as, 40-es éveiben fordult az asztrológia felé al-Kindi bíztatására. Mivel nem ismerte születési időpontját, egy általános kérdésből dolgozott; ez az eljárás már Dórotheosz óta jól ismert. Feljegyezték róla, hogy különlegesen pontos előrejelzéseket adott. Ibn Hallikán írja, hogy egyszer egy hivatalnok megszökött a letartóztatás elől, és mivel tudta, hogy Abu-Maasart fogják felkérni, hogy keresse meg a búvóhelyét, napokat töltött el egy vérrel teli edénybe helyezett méretes aranymozsárban.

Abu-Maasar közölte, hogy a szökevény egy vértengerben lévő aranyhegyen található, de ez nem segített a felkutatásban, így csak akkor derült ki az igazság, miután az uralkodó büntetlenséget ígért engedetlen hivatalnokának. Viszont amikor elmondta, hol rejtőzködött, mindenki megdöbbent az asztrológus kiváló bírálatán. – Természetesen ezt a történetet nem kell többnek tartanunk egy legendánál, arra minden esetre rámutat, milyen becsben tartotta Abu-Maasart utókora.

Miután magunk mögött hagytuk a görög-római világ asztrológiáját, egy kicsit bizonytalanabb területre merészkedünk. Ennek oka a forrásokban keresendő. Míg ugyanis a görög asztrológiai művek java részének létezik szakmailag alapos modern, kritikai kiadása, az asztrológia többi időszakából származó munkák esetében ez csak szórványos. Ugyan az utóbbi évtizedekben megjelent egy-két tucatnyi arab szakmunka, sokszor még mindig a középkori latin fordításokra vagyunk utalva, amelyek a 15–16. században jelentek meg nyomtatásban utoljára.

A 2. századtól fokozatosan enyhülni kezdett az asztrológiát körülvevő, eleinte bizalmatlan légkör. Nikaiai Antigonosz például már publikálhatta Hadrianus születési képletét gyűjteményében, igaz, csak a császár halála után. A helyzet változását jól jelzi a következő századok gazdag asztrológiai irodalma, amelynek virágzását csak rövid időre szakította meg a 3. század zűrös politikai helyzete, de amelyet érdemben még a kereszténység 4. századi államvallássá emelése sem formált át.

A Római Birodalomban nem volt könnyű asztrológusnak lenni. Igen kevesen kerültek olyan kivételezett helyzetbe, hogy a császárok vagy más főemberek személyes tanácsadókká, bizalmasaikká fogadják őket. Ilyen volt Thraszüllosz, Tiberius személyi asztrológusa, vagy annak fia, Balbillosz, aki Claudiust és Nerót egyaránt szolgálta, és jutalomképpen magas állami tisztségeket viselhetett. Az asztrológusok és a mindenféle technikával dolgozó jósok veszélyt jelentettek a politikai berendezkedésre, hiszen az egyszerű közember is tudakozódhatott náluk a császár halálának idejéről és körülményeiről. Az előkelőbbek pedig – főként miután kiderült, bizony nem csak a Iuliusok és Claudiusok adhatnak császárt – nem ritkán saját hatalmi ambícióikat ápolgatták, ha kedvező jóslatokat kaptak. Ezért hát a Caesarok időről-időre kiűzték Rómából a mágusokat, asztrológusokat és más jövendőmondókat, az életükről tudakozódókat pedig látványos felségsértési perekben ítélték halálra.